XVI. FEJEZET: LORRY

Két nappal Nate és a vámpírok eltűnése előtt

Claeton szemszöge

Pár órával az összecsapás után visszamentem a Tanácshoz. Mindenfelé vámpír és visszaváltozott farkasok tetemei voltak szétszózódva. Daren a terem közepén feküdt, szívéből az a nyílvessző állt az égnek, amivel én akartam végezni Annie-vel, de az a dög eléugrott. Persze volt olyan szerencsés, hogy túlélte, amiért Annie kiszedte belőle a mérgezett nyílvesszőt, amivel meg tudta ölni Darent…

Odamentem hozzá. Tekintete teljesen semmitmondó volt, csak meredt bele a világba.

A vámpírok, akik túlélték, készek voltak bármit megtenni azért, hogy megbosszulják Darent és a társaikat. Mellém álltak. Én vezettem őket, ahogy Daren is megmondta. Most először éreztem, hogy van egy célom, ami megingathatatlan, megszeghetetlen és halálos. Bosszú. Annie megölte Darent, akit szerettem, bár mindig meg volt tiltva az érzelmeim kimutatása, mégis ő volt a példaképem. A vezetőm. És ha én nekem szenvednem kell, mert elvették tőlem azt, aki a legfontosabb, akkor Annie-nek is hasonlóan kell éreznie magát. Nem fogom bosszulni mindazt, amit velem tett, és ott, ahol a legjobban fáj neki… apró, gonosz mosolyra húztam a szám és a körülöttem összegyűlt dühös vámpírokra néztem.

- Az, aki végzett vezetőnkkel, halállal kell, hogy lakoljon! – összeszorítottam az öklöm – De csak türelem. Megkapjátok mindet! Mind a tiétek lesz, de csak idővel. Van egy tervem… - körbenézett, és odahívott magához egyet a legjobb állapotban lévők közül – Mi a neved?

A vámpíron csupán pár karcolás volt, ezért elég erősnek véltem, hogy magam mellé vegyem.

- Oliver – mondta könnyed hangon, de még így is tele volt haraggal.

- Te leszel a jobb kezem! – a többiek felé fordultam – Akkor ismertetném a tervet: a legelső és legfontosabb dolgunk most nem az, hogy kiirtsuk ellenségünk klánját, és a velük tartó vérfarkasokat, hanem, hogy megtaláljuk azt a lányt, aki meg tudja fejteni a könyvet. Amint megtaláltuk, biztos vagyok benne, hogy lesz benne olyan fegyver, amivel végleg megölhetünk mindenkit, akinek köze volt Daren halálához! – a körülöttem lévők nagy éljenzésben törtek ki, pedig alig voltak húszan. Daren több, mint száz fős csapatából alig maradt valami, de ez nem jelentett semmit. Bármikor találok még másik százat, ha akarok, de nem ez most a fontos.

Másnap már messze jártunk az erődtől. Gondoltam, hogy visszajönnek, hátha visszamerészkedik valaki, de ez nem következett be. Bizonyára az a dög nehezen épült fel hála nekem, és Annie-nek esze ágában sem volt eltávolodni tőle…

Nem érdekelt meg kellett keresnem a kiválasztottat…

Nem tudtam, hogy kezdjek neki. Hol keressem, merre, mikor. Semmit nem tudtam. Csak, ami már meg volt fejtve a könyvben, hogy lány. Volt egy olyan érzésem, hogy ott lesz, ahol ellenségeim, ezért átfésültük az egész területet, iskolákat, irodákat, házakat, mindent. Meg is találtuk. Nyomkövetőim segítségével könnyedén rábukkantunk egy lányra, akinek különleges dolgok történnek az életében. Oliver volt, akinek a feladatot adtam, hogy vigyázzon rá, ne legyen baja, és ne féljen. Ahhoz, hogy mellénk álljon, ki kellett találnom egy jó hazugságot, amivel teljesen ellenségeim ellen fordíthatom őt.

- Lorry, igaz? Ez a neved, nem? – kérdeztem kíváncsisággal és jóindulattal.

A lány még nagyon meg volt illetődve, ezért csak bólintott, nem válaszolt. Közelebb mentem hozzá, kedvesen megcirógattam arcát. Finom vonásai voltak, nagyon is szép volt halandó létére egy vámpír szépségével is vetekedhetett.

- Mond, Lorry… - fordultam hozzá nyájas hangon -… nincs kedved segítened nekem? Tudod, vannak ellenségeim. Akik gonoszak, és mindenkinek rosszat akarnak. Bántani akarnak téged is, Lorry… - szomorú arcot vágtam.

A lány úgy nyelte minden szavam, mintha az víz lenne a kietlen, száraz sivatagban. Sosem látott még vámpírt, és bizonyára tökéletes külsőnk megbabonázhatta. Tekintetében csak csodálatot tudtam felfedezni.

- Segítesz nekem? – léptem hozzá közelebb.

Bólintott egyet, szememet firtatta övével.

- Remek – mosolyogtam – Hozzátok a könyvet!

A szépen díszített kötetet az asztalra tették. Lorry azonnal kíváncsian kezdte méregetni szemével. Majd megölte a vágy, hogy megnézhesse, mi lehet az. Intettem neki a kezemmel, hogy vegye csak el, ő pedig mohón felnyitotta valahol a közepénél.

- Milyen furcsa – mondta csilingelő hangon – Érdekes betűkkel van írva. Nehezen olvasható… - közelebb emelte szemeihez a könyvet, és koncentrált.

- Lorry, megtennéd nekem, hogy felolvasod, ami a kötet leghátuljában van? A tartalomjegyzéket…

A lány azonnal a leghátsó lapokra vetette tekintetét, és olvasni kezdte a kacifántos betűket:

„A Nap átkának feloldása”

„A Hold átkának feloldása”

„Elixírek”

„Idő megállítása”

„Mérgek”

„Csodás lények”

„Átok lények”

„Vámpírok”

„Vérfarkasok”

„Varázslatok”

„Átkok”

- Állj! – szóltam fel, majd kivettem a kezéből a nehéz kötetet.

Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy tudja elolvasni azokat az össze-vissza jeleket a papíron.

- Kérlek, had olvassam tovább. Olyan érdekes. De kérlek, magyarázd meg, mert nem mindet értem… - csüggedt arcot vágott.

- Ahogy szeretnéd. Csak kérlek, olvasd el nekem az „Idő megállítása” című fejezetet, kérlek.

Bólintott, és fellapozta a könyvet az elejénél.

- „Ahhoz, hogy az időt megállítsuk, ezt az erőt fel kell vennie egy személynek, amit úgy tehet meg, hogy a kiválasztott neki tulajdonítja azt. Az erőket mindig egy ékszerbe kell zárni, melyet, aki visel, irányítani tudja az időt. Az időben vissza és előre menni nem lehet, csupán megállítani azt. Aki az erő ékszerét viseli, akkor, amikor csak akarja, uralkodhat az idő felett. Mások is feléledhetnek akkor, ha a viselő ér hozzájuk. Mikor az idő leáll, azok, akiket nem ébresztenek fel belőle, nem érzékelnek semmit az egészből, aki viszont ébren volt ez idő alatt, mindenre emlékszik.”

Elmosolyogtam magam. Talán inkább vigyorogtam. Gúnyosan, eltökélten. Tudtam, hogy én győztem. Annie és a többiek észre sem fogják venni, hogy meghalnak. Elgondolkodtam. Talán mégsem ez a legmegfelelőbb módja a bosszúnak. Kihúztam magam, és megint a lányhoz fordultam, aki áhítattal nézett felém, alig várta, hogy folytathassa.

- Keress nekem a mérgek közül olyat, ami nem öl meg egy vámpírt, hanem csak elkábít!

Lorry azonnal így is tett. Átolvasta szinte az egész könyvet. Néha felhökkent, vagy elmosolyodott, esetleg elszörnyedt egy-egy résznél, amin én igazán jól szórakoztam.

- Megtaláltam! – kiáltott fel boldogan – Ez a méreg, egy bizonyos gáz. Elkábítja az ellenséget, de nem öli meg, viszont minden erejét elveszi egy időre.

- Remek – csattantam fel – És hol lehet ilyet találni? – kíváncsiskodtam.

Lorry kuncogott egyet.

- Ilyet nem lehet találni, ilyet csak előállítani lehet. Egy növényből. Az a neve, hogy Vámpírfű. Itt azt írja,- mutatott a sárgás papírra – hogy meg kell főzni, és a elpárologtatni a levét. Azután ha ezt beszívja egy vámpír, elájul, elveszti az erejét. Kitűnő méreg – jegyezte meg kis szünet után.

Kimondhatatlanul boldog voltam. Győzelem. Csak ez járt a fejemben. Sikerül megbosszulnom, amiért megölték Darent. Kitűnő…

- Ti ott! – kiáltottam oda három vámpírnak – Keressétek meg azt a növényt, és hozzatok belőle annyira, amennyit csak tudtok!

Lorry megköszörülte a torkát, mielőtt még elindultak volna megkeresni a mérges növényt. Mindenki érdeklődve tekintett rá.

- A növényhez nem szabad szabadképpel hozzáérni, mert az is méreg, és csak az északi hegyekben található. Furcsa sárgás színe van, és apró, sötétzöld levelei. Csak napos területeken nő.

Elmosolyogta magát, élvezte, hogy okos, és csak ő tudja elolvasni a könyvet.

Fejemmel intettem, hogy keressék. Elindultak. Oliver mellém állt, és kíváncsian faggatni kezdett:

- Hogy akarod őket megmérgezni? Hiszen azok a vérfarkasok biztosan ott vannak valahol a ház közelében. Ezen kívül az egész család erős és veszélyes. Lehetetlen bejutni hozzájuk…

Mérges lettem, amiért nem tudta összerakni az elhangzottak alapján a tervemet. Ráförmedtem.

- Megállítom az időt, te szerencsétlen. Hol voltál eddig? Erről beszélünk már jó ideje.

Nem tetszett neki a hangnemem, de nem érdekelt különösebben. Odaintettem magamhoz a lányt, és odaadtam neki egy gyűrűt, amit még örökültem egy családtagomtól.

Lorry megvizsgálta szemeivel, forgatta a kezében. Nagy zöld kövében méregette magát. Mosolygott.

- Tehát, ráolvasom azt, hogy meg tudd állítani az időt akkor, amikor csak akarod – felhúzta a gyűrűs ujjamra a gyűrűt, és a kezemet a kezébe vette. Felolvasott pár sort valami érdekes nyelven a könyvből, amit szerintem ő sem értett meg, csak el tudta olvasni, és azt kérte, próbáljam ki, de csak nagyon rövid időre.

Bólintottam.

- Hogyan tudom megállítani? – kérdeztem izgatottan.

- Nagyon egyszerűen. Csak rá kell gondolnod, hogy meg álljon az idő, és azt a kezed, amelyikben a gyűrű van, szorítsd jó erősen ökölbe, és mondd, hogy: „Idő állj!”, majd mikor folytatni akarod azt, hogy: „Idő tovább!”.

Kicsit nevetségesen hangzott. De akkor izgalmasan.

Távolabb álltam tőle, és azt tettem, amit mondott. Hogy jobban tudjak koncentrálni, még a szememet is behunytam, ökölbe szorítottam a kezem, és kimondtam az idő megállításához szükséges mondatom.

Mintha megállítottam volna egy filmet a TV-ben, olyan volt minden és mindenki. Lorry előttem állt megkövülve, körülöttünk a vámpírok kifejezéstelen arccal. Belegondoltam, hogy most Annie és a többiek, az ellenségeim is álltak, és nem tudnak mozdulni. Elmosolyogtam magam, és hozzáértem Lorry testéhez. Hirtelen fellélegzett, és köhögni kezdett. Felébredt. Elnevette magát. Együtt nevettünk.

- Claeton, sikerült! Megcsináltad! – talán Lorry még jobban örült ennek az egésznek, mint én.

- Lenyűgöző… - motyogtam halkan.

Még pár percig, ami persze semminek nem számított, nézelődtem, körbejártam a termet, és folytattam az idő múlását. Olyan volt, mintha mindenki egyszerre kezdene megint mozogni, beszélni és mindent csinálni. Elnevettem magam. Fantasztikus… készen állunk félig-meddig.

Pár órával később megjelentek a növényért küldött vámpírok. Egy vastag zsákban hozták a sárga mérget, nehogy hozzá keljen érniük. Örültem, hogy komolyan veszik a könyvet, és ami benne van. Lorry megcsinálta belőlük a főzetet, és azt mondta, hogy szerinte akár még meg is itathatjuk velük, mert az talán még jobban is hat, mint a gáz. Ezt meg is fogadtam, és készen voltunk. Rengeteg mérget vittünk, Lorry szerint vagy mindenkit meg lehetne ölni vele, és még láncokat is leöltött a folyadékkal, hogy ezt nem fogják tudni elszakítani, és borzalmasan fájdalmas lesz, mikor a bőrökhöz ér. Kezdtem megkedvelni őt… bár fogalma sem volt arról, mit tesz, nem voltak kétségei. Örömmel segített nekünk. Az volt először az érzésem, hogy meg kell őt kínozni, és erővel rávenni, hogy megtegye, mit akarunk… kellemeset csalódtam benne.

Elindultunk. Lorry is velünk jött, de csak egy ideig kísért minket, utána rábíztam egy vámpírra, hogy vigye őt a megbeszélt találkozóhelyre, ahova majd mi a család tagjait fogjuk vinni. Az volt a terv, hogy megmérgezzük őket, és így nem lesznek nagy ellenségek, ezen kívül elvisszük egy olyan helyre, amit Annie ismer, és meg tud találni, hogy mindenkit megmentsen. Kajánul elvigyorogtam magam.

Az erdő széléhez értünk. Csapatom alig állt húsz főből, de ez persze lényegtelen volt az adott körülmények között. Megállítottam az időt, mindenkit felébresztettem, aki a közelemben volt, és várt, hogy lecsaphasson velem együtt, és bosszút állhasson mindenért a családon.

Végigfutottunk az erdőn, elhagytunk egy csomó vérfarkast, akik a közeledő ellenségre leselkedtek, de pechjük van velünk, mivel észre sem fogják venni, vagy valami történt. Befutottunk a házig. Fellépkedtem a verandán az ajtóig, és benyitottam. A nappaliba igyekeztem, mivel mindig mindenki ott volt. Ray és Lacy ott ültek, egymás kezét fogták, Ray éppen partnere fülébe súgott valamit. Átmentem a konyhába. Mindenki mást ott találtam. Kivéve egyet… Annie nem volt sehol. Ez jobban sült ki, mint gondoltam. Eszem ágában sem volt elvinni őt is. Neki ez így nagyobb kín lesz, mint hogy méreggel akarjak bosszút állni… Azért még is csak körbejártam a házat, és a vendégszobában megtaláltam Nate-et, aki éppen az ágya szélén ült, jobb kezét oldalán pihentette a seb helyén. Még nem volt jól. Fájt neki…

- Kötözzétek meg őket, és utána mindet ébresszétek fel, had tudják, mi történik velük. A farkasról én gondoskodom – mondtam, miután visszamentem az emeletről.

Leláncoltam, és felébresztettem őt. Olyan meglepettség érte, hogy szerintem még akkor meg fogta fel, mi történik, amikor levonszoltam a nappalihoz, és éppen akkor élesztették fel a többieket.

- Claeton, mit jelentsen ez? Mi folyik itt? – értetlenkedett Alaric.

Nem válaszoltam, csak lerángattam mellé Nate-et, és levágtam a földre. Felszisszent a fájdalomtól, és köhögni kezdett. Ezen is csak mosolyogni tudtam. Rosszabbul volt, mint hittem.

Azura teljesen kétségbe esett, könyörgő hangon beszélt hozzám.

- Miért csinálod ezt velünk? Mit vétettünk ellened? – ha nem lenne vámpír, biztosra vettem volna, hogy sírni fog.

- Azért – feleltem közömbösen – mert megöltétek Darent, és a társaimat. Ezért most bűnhődni fogtok. És az, aki a leginkább szenvedni fog, az Annie, mikor hazajön, és titeket sehol nem talál. Ó, bár itt lehetnék, hogy láthassam az arcát…

- Hogy teheted ezt? – méltatlankodott Ray – A családunkba tartozol. A testvérem vagy, egy klán vagyunk! – ahogy beszélt, egyre mérgesebb lett.

- Majd később mindenre választ fogtok kapni, de most mennünk kell.

Intettem a többieknek, hogy hozhatják a foglyainkat, én pedig gyorsan írtam egy levelet Annie-nek, hogy hova viszem őket. Nem jelentett semmit, hogy velünk voltak túszaink, ugyanolyan gyorsan tudtunk haladni. Elmentünk arra a helyre, ahol még nagyon régen rám talált a régi családom, miután átváltoztam, egy mólónál a déli partok közelében. Egy lepukkant állomás mellett volt egy omladozó épület, és oda mentünk. Tudtam, hogy már csak várnunk kell, és Annie meg fog jelenni, majd hagytam, had menjen tovább az idő…