X. FEJEZET: FARKASOK

- Mi a terved most? – kérdeztem Natetől.

- Csapatokat gyűjtök a felkeléshez – mondta, és közelebb lépett hozzám.

Annyira jó érzés volt a közelsége. Bármennyire égette a torkom vére illata. Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magam tőle, persze csak annyira távol, amennyire feltétlenül szükséges volt…

- Mindenben számíthatsz ránk – Aedrien elém lépett, és Nate vállára tette bizalmat sugalmazó kezeit.

- Vigyázz vámpír, még szavadon foglak – Nate odanyújtotta Aedrien felé hatalmas kezét.

Még soha életemben nem láttam ilyet. Két olyan valaki fogott kezet, akiknek a tudatukban van, hogy gyilkolják a másik fajt. És mégis megférnek egymás mellett. Bíznak egymásban. Segítenek egymásnak…

- Annie… - lépett vissza elém Nate -… látjuk még egymást. Megígérem – kezét óvatosan az arcomra tette, és végig simította. Hatalmas vágy támadt bennem, hogy megharapjam. Éreztem vére mozgását az ujjai végén, éreztem, ahogy szíve ütemesen pumpálja a vért a szervezetében. Hallottam a lélegzetét, melyet lassan, mélyen fújt ki. A szemébe néztem.

- Vigyázz magadra! – mondtam kicsit suttogó hangon, majd apró mosolyt ejtettem meg.

Eltűnt. Egy pillanat alatt. Még pár pillanatig néztem hűlt helyét előttem, aztán nyeltem egyet.

- Aedrien, velünk kell jönnöd, a klánod felkeresett minket – szólt bele a nagy csendbe Alaric.

Kicsit meglepődött, de bólintott, hogy mehetünk.

Sikeresen hazaértünk, nem voltak zavaró tényezők az úton, aminek felettébb örültem. Elegem lett egy életre a harcokból…

Alig léptünk fel a verandára, valaki Aedrien nyakába ugrott. Ösztönösen hátra ugrottam. Egy lány volt. Hosszú, barna haja eltakarta arcát, de éreztem a megkönnyebbültség egy bizonyos fokát rajta.

- Aedrien, annyira aggódtunk érted! Örülök, hogy jól vagy… - távolabb lépett a zavarban lévő fiútól, és hozzánk fordult, de mielőtt még megszólalhatott volna, Aedrien megtette helyette.

- Ő Alisha. A húgom…

- Nagyon örülünk, hogy megismerhetünk – mondta mögülünk Alaric, és bement a házba – Gyertek ti is, és folytassuk bent, kérlek. Ott nagyobb a biztonság…

Összenéztünk Aedriennel, majd vállat voltam, és bementünk Alaric után a házba. Odabent legnagyobb megdöbbenésemre hét vámpír várt ránk. Azura azonnal ott termett előttem, és szorosan magához ölelt.

- Had mutassam be a családom! – lépett előrébb Aedrien – Lacy, a nővérem – mutatott az egyik fotelben ülő szőke lányra, aki üveges, és bizalmatlan tekintettel meredt ránk. Brian a bátyám, és Ryley pedig a klán feje.

Alaric Ryley felé fordult, és barátságos arccal kezet nyújtott neki. Mindenki olyan vidám volt, leszámítva kér vámpírt. Lacyt és engem. Azt nem tudtam, ő miért ennyire keserű, miért vág ilyen arcot, de azt tudtam, hogy én miért nem vagyok ünneplős hangulatomban. Aggódtam. Úgy éreztem, hogy Nate nincs rendben. Bármikor bajba kerülhet, hiszen olyan önfejű…

- Annie, minden rendben? – Aedrien megfogta a kezem, és közelebb húzott magához – Látom, hogy valami bánt…

Nem akartam neki elmondani, hogy mi a bajom. Nem akartam, hogy tudja, mit is érzek valójában. Úgy éreztem, hogy hatalmas összevisszaság tombol bennem. Nem tudtam eligazodni az érzéseimen… sem Aedrien, sem Nate iránt…

Másnap reggel úgy éreztem, hogy a torkom pillanatokon belül kiszárad. Borzalmas, égető érzés volt, mint mindig, ami ellen persze nem tudtam semmit sem tenni. Leszaladtam a lépcsőn, át a folyosón a nappaliba, ahol Ray, Alaric és a vendégeink beszélgettek. Aedrien amint meglátott, odasietett hozzám.

- Jó reggelt! Kellően kitisztult az agyad? – viccelődős kedvében volt.

Ennek nagyon örültem, ugyanis semmit humoros nem történt vele napok óta…

- Igen. Jó volt kicsit egyedül lenni, és gondolkodni. Sok mindent helyre kellett tennem magamban… - lesütöttem a szemem, ugyanis ő is ezek a dolgok között volt…

- Szeretnék kérdezni valamit – ujjával felemelte az államat – Nincs kedvem velem jönni vadászni? – elmosolyodott.

Kitágultak a szemeim, és nevetni kezdtem.

- Az erdőbe? Vadászni? Mármint állatokra?

- Igen, tudom, hogy nem szabad, és hogy ennek fejében engedtek ki, hogy leszokom erről, de nem tudok… én nem tudok megölni valakit. Érted? – elengedte a kezem, és ellépett mellőlem.

Annyira rosszul éreztem magam. Ő tényleg hisz ebben, és én kinevettem. Nem gondoltam, hogy komolyan gondolja. Pedig nagyon is…

- Szívesen veled megyek – mellé léptem, és átöleltem – Ne haragudj…

- Sose tenném… - suttogta olyan halkan, hogy én is alig hallottam.

Szinte versenyt futottunk az erdő közepéig. Ahhoz képest, hogy nem iszik embervért, egészen gyorsan tud futni… persze nem olyan gyorsan, mint én…

Örültem, hogy felhős volt az ég. Végül is másképpen nem mehettünk volna ki a házból.

- Rendben, akkor mondd el, hogy szoktad csinálni? – megálltam mellette, és vártam.

Elmosolyodott.

- Hát, először figyelni kell a szagokra. Hunydd ne a szemed!

Lecsuktam a szemeimet, és megpróbáltam minden erőmmel a környezetre koncentrálni. Éreztem pár dolgot. Valamiféle állat volt tőlünk pár kilométerre, délre, talán szarvas lehetett. Valami elterelte a figyelmemet. De nem szarvas volt, sőt, semmiféle olyan állam, aminek itt kellene lennie.

- Aedrien, van itt valami! – nem mozdultam.

- Azt a szarvast érzed, tőlünk délre – mondta, majd kinyitotta a szemeit, és kezeivel az enyémek felé nyúlt.

Megfogtam felém közeledő csuklóját, és erősen megszorítottam. Hallottam, ahogy megrepednek a csontjai.

- Annie! Ez fáj! – megpróbálta leválasztani erőlködő ujjaim a kezéről – Mit érzel?

- Vérfarkas… - motyogtam, és egy oktávot ugrott a hangom.

Aedrien belenézett a szemembe:

- Egy komoly? Hol? – hangja felszólító volt, és válaszért kiáltott.

Leintettem a kezemmel, hogy hallgasson, és tovább koncentráltam. Éreztem, hogy itt vannak. Sokan. Nagyon.

- Fuss! – mondtam, és rohanni kezdtem.

Teljes erővel vetettem be magam az erdő keleti felébe. Hallottam, hogy Aedrien mögöttem jön. Minél messzebbre kellett kerülnünk tőlük. Ha jól éreztem, legalább voltak tízen, bár ki tudja, hányat nem észleltem… Felugrottam egy fára, Aedrien pedig mellettem termett. Síri csönd volt. Éreztem, hogy valahol itt vannak, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy hol. Különböző irányokból hallottam szinte egyszerre ágak reccsenését, levelek zörgését, mikor valamelyik hozzáért egy fához… mindent hallottam, mindenfelől…

Egy hatalmas farkas bukkant elő az alattunk lévő bokorból, mélyen, hangosan morogni kezdett, és nekiment a fának. Hátsó lábaival a gyökereit kaparta, miközben próbált feljönni utánunk. Hirtelen hatan lettek, majd tizenketten. Tényleg elszámoltam magam kicsit. Nem is folytattam a számolást, mikor a következő csapat is előjött az erdő sűrűjéből.

- Esetleg van valami jó ötleted? – kérdezte tanácstalan és kissé pánikos hanggal Aedrien.

- Hát, hogy őszinte legyek, jó nincs… - mondtam, és ránéztem.

- Fedezz! – mondta hangját magabiztosságra váltva, majd leugrott a farkasok közé.

Követtem, és rávetettem magam egyre. A szürke farkas összeesett alattam, és vonyított egy fájdalmasat, miközben összezúztam a bordáit. Egy másik elkapta a kezem, és lerántott a kínoktól üvöltő farkasról. Már éppen a torkának akartam ugrani, mikor egy harmadik vérfarkas ledöntött a lábamról, és a földre kényszeríttetett. Hatalmas mancsait rátette a kezeimre, és rám feküdt, hogy alig bírtam mozdulni. Vicsorogtam rá, fújtam, ő pedig mindent viszonzott néhány morgással a mellkasa mélyéről.  

Nem hallottam Aedrient, azt sem tudtam, hogy él-e még, mikor a farkas abbahagyta felettem az éktelen hörgést. Olyan furcsa szaga volt. Szinte kívántam, hogy rögtön igyak a véréből…

- Nate?! – rájöttem, hogy csak ő lehet az.

A farkas leszállt rólam, és eltűnt az erdőben, majd hirtelen megint felbukkant, csak most emberi alakban.

Felkászálódtam a földről, és ránéztem a karomra. Az a farkas nem kímélt… bár nem fájt annyira a harapás, mint legutóbb, még is nehezemre esett visszafogni magam.

- Annie, jól vagy? – odarohant hozzám, és rögtön a karom után kapott – Menjünk egy nyugodtabb helyre, és rendbe hozom, oké?

Ilyesten néztem körbe, Aedrient kerestem a tekintetemmel, de nem találtam sehol.

- Ne aggódj miatta, ő már gyógyul – megejtett egy apró vigyort, amire nem reagáltam, és úgy döntöttem, hogy oda adok neki valamit, amit már Daren földalatti bázisán is meg akartam tenni…

Képen vágtam, de csak olyan erővel, hogy ne repüljön le a feje. Éppen csak megérezte.

Hátrahőkölt tőle, bizonyára erre nem számított. Két farkas mellettem morogni kezdett.

- Te teljesen megbolondultál, Nate? Képes vagy idejönni ennyi farkassal és ránk támadni? – már a második pofonon gondolkodtam…

- Annie, először is: nem akartunk rátok támadni. Az volt a terv, hogy hamarabb felfedem a kilétem, és másodszor: ki gondolta volna, hogy ketten nekimentek huszonhét farkasnak? Te jó ég Annie, ilyet is csak te tudsz csinálni… minden más, értelmes vámpír a fán maradt volna, de te… te természetesen nem…

Nem tudtam erre mit mondani. Ez tényleg nagy felelőtlenség volt a részemről. Aedrient is veszélynek tettem ki, és magam is.

- Hogy jöttél rá, hogy én vagyok az? – kérdezte kicsit témát váltva, majd megint vigyorgott egyet.

- A véred… - lenéztem a földre. Rossz érzés volt, hogy szomjazom rá – Teljesen mindegy, hogy ember vagy-e, vagy vérfarkas, Nate. Mind a kétszer olyan érzésem van, hogy ha túl közel jössz, akkor nem tudok uralkodni magamon…

Fájdalmas gondolatmenetem egy ordítás törte meg. Az a farkas még mindig a földön feküdt, akinek kicsit összetörtem a felső testét.

- El kell vinnünk hozzánk! – léptem hozzá közelebb – Pihennie kell…

Nate nagyot sóhajtott, és vágyott egy furcsa grimaszt:

- Annie, én ezt nem tartom jó ötlenek. Végül is ti vámpírok vagytok, mi meg vérfarkasok, és a két faj egy fedél alatt, nos koránt sem okos megoldás…

- Én csináltam, tehát jóvá is teszem! – szigorúan néztem rá.

Nem is számítottam arra, hogy ellenkezni fog…

- Mett! Owen! Segítsetek neki, miután átváltozott, utánunk jönni! – előlépett kér farkas a tömegből, az egyik pont az volt, amelyik megharapta a karom.

Egyre jobban fájt. Nem tudtam, mennyi időn belül kell rendbe hozni egy ilyen sebet, de reméltem, hogy Nate tudja…

- Alaric! – szóltam be a ház ajtajánál – Ki tudnál jönni egy percre?

Kicsit tartottam az ellen, hogy mit fog szólni, először is, hogy több tucat vérfarkas mászkál a ház közelében, másodszor, hogy párat be is akarok vinni a vámpírokkal teli házba…

IX. FEJEZET: SZABADSÁG

- Daren… - morgott fel Nate olyan hangnemben, mint eddig még soha.

Kilépett a gyűlölt, pszichopata vámpír a sötétségből, és kajánul vigyorogni kezdett.

- Nate, Aedrien, Annalie… - kitárta a kezeit, mintha csak meg akarna ölelni valakit. Mi nem mozdultunk, pedig meggyőződésem volt, hogy valamelyik fiú nekiugrik… -… micsoda kellemes, és nem várt meglepetés.

Beleremegtem. Nem voltam biztos abba, hogy egy újabb összecsapásban nem hátrányként szerepelnék-e, mivel nem nyertem vissza minden erőmet. Nate csupán annyi vért adott nekem, amennyitől a sebem begyógyult, az erőmet nem adta vissza.

Senki nem mozdult, főleg nem Nate. Teljesen mozdulatlan maradt. Kíváncsi lettem volna, hogy most mit gondol…

- Annalie! – rám nézett – Gyere közelebb, kérlek. Volna mit megbeszélnünk… - levonta a tekintetét a földre, mintha csak bántaná valami, és várt.

Ránéztem Aedrienre és Natere, akik a tekintetem keresték, és óvatosan, alig láthatóan megrázták a fejüket.

Nem tudtam, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak… Szívem szerint odamentem volna Daren mellé, de ha ésszel gondolkozom, akkor nem mozdulok a helyemről. Még fél másodpercig ezen rágódtam, mikor megint hallottam valamit Daren háta mögül. Vámpírok voltak. Hárman. Minden bizonnyal őket nekünk szánták, ha valami bökkenő akadna ellenünk. A három vámpír támadni készült. Hihetetlen, hogy még mindig itt vagyunk. Pedig már annyira elegem volt ebből a földalatti útvesztőből, hogy ordítani tudtam volna…

Nem tehettem mást, lassú, de minél határázottabb léptekkel indultam meg felé. Mosolygott. Megint elérte, amit akart.

- Lark, Seht, hozzátok utánunk a másik kettőt! – a vállamnál fogva maga mellé húzott, és elindult velem a hosszú folyosó vége felé.

 Hátra néztem, Nate és Aedrien megadták magukat, bár biztos voltam benne, hogy nem volt nekik könnyű, főleg Natenek…

Valahogy úgy éreztem, hogy készek lettek volna harcolni. Megvédeni magukat. De nem tehettek mi őket ekkora veszélynek. Fáradtak voltak, Nate sebe csak most gyógyult be, bár kevés vért adott nekem, még is ki tudja, mennyire gyengíthette el. Aedrien pedig bármelyik másik vámpírnál gyengébb, mivel csak állati vért iszik. Semmi esélyünk nem lett volna Daren mindenre elszánt, gyilkos csapatával szemben…

Egy kicsit nagyobb cellába vittek minket, mint amiket láttunk. Nate olyan volt, mint egy láncra vert kutya, Aedrient és engem pedig a végtagjainknál fogva kikötöttek a cella két külön pontjába. Vártunk, míg kimentek az őrök, és csak utána kezdtünk beszélni:

- Jól vagytok? – kérdezte Aedrien.

Bólintottam, és ránéztem Natere, aki nem csinált semmit, csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Arcán a düh minden formában kiült. Szemei összeszűkültek, fogai elő-elő tűntek ajkai mögül, morgáshoz hasonló hangok törtek fel a mellkasából… hihetetlenül dühös volt…

Azt akartam, hogy Nate is megnyugodjon, úgy hogy megpróbáltam valamiféle témát felvetni.

- Nate… amikor azt mondtad, hogy nem kell tudnom, róla, hogy mivel mentettél meg, akkor ugye a saját véredből adtál… - teljesen nyugodtan kérdeztem.

Rám nézett. Gyengéd volt, könnyed az arckifejezése…

- Igen – leült a földre és átkulcsolta a térdeit a karjaival.

- Hát ennél nagyobb marhaságot nem is csinálhattál volna! – csattantam ki – Tudod te, hogy mennyire nehéz azóta, hogy a közeledben legyek? A véred, szinte kínoz, úgy érzem, hogy nem tudom megállni, hogy ne… - nem tudtam befejezni a mondatot.

Elengedtem a testem, csak a láncok tartottak a karjaimnál fogva.

- Annie, én… - nyelt egy nagyot -… nem tudtam, hogy ez neked ennyire nehéz lesz, sajnálom.

Nem néztem fel. Tudtam, hogy igaza van. Ő nem tehet erről, hiszen csak jót akart nekem…

- Jön valaki! – szólalt meg Nate, és állával a cella ajtaja felé intett.

Nagyot néztem. Megint nem hallottam semmit. Sőt, nem is éreztem…

- Daren… - motyogtam magamban halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy meghallják.

Még jobban utáltam, mint eddig.

Két vámpír kinyitotta a cellánkat, és leszedtek minket a láncokról. Kicsit rosszul érintett, hogy Nateről nem szedték le láncot, a nyakánál fogva vitték mögöttünk. Daren talán már kissé túl messzire ment… ennyire nem félhet a vérfarkasoktól…

Egyikünk sem ellenkezett, mindent úgy csináltunk, ahogy ők jónak látták. Ismerős terembe érkeztünk. Ez a Váró. Innen már csak egy ajtó, és bent vagyunk Daren Tárgyalótermében, és kezdődik a vérengzés. Tudtam, hogy ezt úgy sem úszhatjuk meg ép bőrrel…

Daren ugyanúgy ült fenn a magaslati székén, mint mikor először voltunk itt. Annyi lehetett a változás, hogy akkor még nem akart megölni mindent… vagy is engem…

Daren felállt, mire persze mindenki követte a példáját. Minket viszont térdelésre kényszeríttettek. Nate nem nagyon akart engedelmeskedni, mire nyakán erősen meghúzták a láncot. Felordított, mikor húsába vájtak a lánc erős szemei. Levettem róla a szemem, és a földet kezdtem kémlelni. Azt akartam, hogy vége legyen. Ha Daren ennyire végezni akar velünk, akkor mire várunk? Ő mire vár? Tegye meg!

Kopogtak. Egyenletesen, de halkan. Daren intett a kezével, hogy kinyithatják a hatalmas ajtókat, és beengedhetik rajta a kopogót. Azt hittem, hogy ott helyben összeesek a meglepetéstől.

- Alaric, reménykedtem benne, hogy pontosan ideért, még az ítélethozás előtt… - lesietett mellé, és a vállára tette a kezét.

- Siettem, ahogy tudtam, Daren, még is mi történt? – rém nézett, és láttam, hogy kirázza a hideg, és aggódni kezd.

Nem biztos, hogy hozzászokott ahhoz, hogy a családja tagjai Daren és a Vámpírtanács előtt állnak őrökkel az oldalukon…

Daren visszasiklott a lépcsői aljára, és a Tanácsot szólította:

- Kérem, hallgassák meg a vádlottak bűneit! – ránézett Aedrienre, és nagy levegőt vett – Aedrien Pears! – felrángatták őt a földről – Vérgyalázást hajtott végre, ezen kívül megszökött, és lemészárolt jó néhány vérfarkast, akik engem szolgáltak. Nate Raysen! – a nyakánál fogva húzták fel a földről – Felkelés szervezés gyanúja miatt került ide, betört az egyik raktárunkba, meggyilkolt számos vámpírt és vérfarkast, ezen kívül szökni próbált. Annalie Brent! – felálltam – Megszöktetett egy vérfarkast és egy kivégzésre váró vámpírt, meggyilkolt több engem szolgáló vámpírt és vérfarkast.

Alaric holtsápadtan nézett, nem akarta elhinni, mit tettem. Láttam rajta, hogy lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért itt hagyott engem.

- Mi a büntetés? – kérdezte, de láttam, hogy alig tudja megtartani a rendes hangnemet.

- Gondolom, ezt Annaliere értetted, nem igaz? – elmosolyodott – Amit ezért érdemelne, az a halál, de persze a rád való tekintettel ezt elvetem.

Alaric közelebb lépett hozzánk.

- És a másik kettő? – kérdezte most kissé komolyabb és mélyebb hangon.

Ránéztem, reményekkel telve. Nem hagyhatjuk itt őket. Megmentettek, így nekünk is meg kell őket. Ez a minimum…

- Mi lenne? A vérgyalázó eleve halálra volt ítélve, most pedig még inkább kiérdemli ezt. A vérfarkas pedig gondolom, nem akar nekem szolgálni, tehát ő is meghal.

- Daren, ne tedd ezt velük. Kérlek!

- Alaric, sajnálom, de meg kell tartanunk a Tanács jó hírét… remélem, megérted – nagyot sóhajtott, mintha nehezére esett volna valami.

- Daren, kérlek, most az egyszer tégy kivételt! Könyörgöm neked! – még közelebb lépett hozzá, és mélyen, tisztán a szemébe nézett.

- Talán egy feltétellel… - láttam rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik -… Aedrien visszaáll emberi vérre.

- Én magam fogok róla gondoskodni – ígérte meg Alaric – A többiekkel kapcsolatban van különleges kívánságod?

- Nincs, elmehettek… - hátat fordított nekünk.

Nem akartam elhinni, amit mondott. A nagy Daren, a Vámpírtanács feje, és csak így elenged három árulót. Biztos voltam benne, hogy van valamiféle hátsó szándéka. Csak még nem tudom, hogy mi az.

Kiléptünk erről a borzalmas helyről. Nate szinte futott mellettünk, annyira boldog volt. Kijutott. És mi is.

Alaric nem szólt semmit. Tudtam, mekkorát csalódott bennem. Még nagyobbat, mint a múltkor.

- Alaric… - óvatosan előtte termettem -… nagyon sajnálom. Tényleg. Bocsáss meg, kérlek – olyan sírhatnékom volt. Pedig a vámpírok nem sírnak.

- Annie, olyan elmondhatatlanul… - tudtam, mit akar mondani. Csalódott bennem. Nem erre számított. Azt hitte, hogy több eszed van -… büszke vagyok rád! – na, erre tényleg nem számítottam…

A nyakába ugorottam. Erősen szorítottam magamhoz. Olyan volt nekem, mint az apám…

- Köszönöm. Megint megmentettél. Két nap alatt kétszer- vicces hangnemre váltottam.

Nate a vállamra tette a kezét.

- Tudod, erre sem sok ember képes. Két nap alatt kétszer kell kimenteni a Vámpírtanács halálos ítélete alól, ezen kívül megmarja egy vérfarkas… csak gratulálni tudok…

Nevetett. Csúnyán néztem rá, és ököllel a vállába ütöttem. Kissé hátrahőkölt tőle, de a nevetést nem hagyta abba.

Most éreztem először, hogy valami boldogan végződött, bár tudtam, hogy még koránt sincs vége. Nemsokára kezdetét veszi egy hatalmas, mindent elsöprő felkelés, és Daren is biztos forgat valamit a fejében. De ezekre nem akartam most gondolni…

   

VIII. FEJEZET: VÉRFARKASHARAPÁS

Egy sötét folyosón mentünk végig. Nem szóltunk semmit. Egyikünk sem. Senkihez. Kissé kínos volt ez a némaság, de belenyugodtam…

Kevésbé voltam fáradt, hála Natenek, de még is éheztem. A torkom szinte könyörgött, hogy vért kapjon. Nem viseltem jól a szomjúságot…

Nate pár másodperc múlva hirtelen megállt. Követtük a példáját, és úgy álltunk meg mellette, mint kér szobor. Füleltem. Megpróbáltam kitalálni miért állunk. Mit hallott vagy érzett Nate.

Furcsa érzésem volt. Nate torkából apró, de annál mérgesebb hörgések törtek elő. Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben…

Közelebb léptem Natehez, és lassan hozzáértem hatalmas, izmos hátához:

- Héj! Jól vagy? – kicsit aggódtam. Mióta kihoztuk Aedrient, nagyon furcsán viselkedett.

Nem válaszolt. Csak üveges tekintettel meredt ugyanoda, mint az előbb. Nyeltem egyet. Most éreztem, hogy milyen illata is van. Akármennyire nem szeretjük a vérfarkasok vérét, még is nagyon vonzott. Hátrálni kezdtem. Ez nem volt világos. Ez lehetetlen…

- Nate! – Aedrien is hasonlóan kíváncsi volt – Mi történt? Miért állunk?

- Felettünk vannak a vérfarkasok cellái… - lesütötte a szemét.

Mindent értettem. Nem tudja, mit tegyen. Pedig megakarja tenni. Ki akarja hozni őket. De azt mondta nekünk, hogy nem teszi…

Megint közelebb mentem hozzá.

- Nate… - melléléptem -… te is tudod, hogy melletted vagyunk. Ha úgy döntesz, hogy most akarsz felkelés, akkor segítünk. Mindenben. Mert megígértem – Újabb lépést tettem felé, és bal kezem az arcára szorítottam – Csak mond, mit szeretnél. Megmentettél minket. Tartozunk neked. És nem csak ennyivel.

Óvatosan rátette kezemre a kezét, és levette az arcáról, de nem engedte el. Végigfutott rajtam valami. Valami, ami hasonlított arra, mikor Aedrienhez érek.

- Mondtam, hogy nem kell betartanod az ígéreted. Elég nekem annyi, hogy bízol bennem. Annie, te bíztál bennem! Pedig semmit okod nem volt rá…

Nem tudtam, mit fűzzek ehhez. Volt két remek ötletem is. Az első, hogy képen vágom, de olyan erővel, hogy elterül. A másik, hogy átölelem. Ennek csak két dolog szabott határt. Az egyik az volt, hogy elképesztő szomjúság gyötört. Egyre jobban. Erősebben. Még soha nem volt ilyen. Talán még ennyire erős sem volt… A másik, hogy nem tudtam megtenni. Nem tehettem meg… Nem voltam hozzá elég erős…

Elengedte a kezem, és odafordult Aedrienhez:

- Hány vámpír lehet odafent? A farkasok celláinál?

Aedrien pár pillanatig gondolkozott, majd válaszolt:

- Attól függ, hány szint van… szerintem mindegyiken legalább tíz. Ennyire azért tart tőletek Daren, nem úgy, mint a saját fajtájától. Ráadásul azok a mérgek, vagy mik…

Mielőtt Nate válaszolhatott volna, belevágtam a szavába:

- Mi volt az a mérges gáz?

- Valamiféle kőből van. De nem tudom pontosan.

Bólintottam, de kicsit többre számítottam.

- Szóval sokakat kell gyűjtenem… - hallottam a hangkán, hogy kezdi feladni. Nem fűzött túl sok reményt ehhez a felkeléshez…

- Menjünk! – mondta Aedrien, miután úgy látta, hogy Nate eleget gondolkodott.

Elléptem tőle, vissza mögé, és vártam, mikor indul el újra.

Átszaladtunk a hosszú folyosón. Gondolkodni kezdtem, mit fog szólni Daren, ha rájön, hogy mit tettem. Hazudtam neki a tárgyalóteremben, kiszabadítottam egy vérfarkast és megszöktettem azt, akit meg akart öletni. Ennél rosszabbat nem tud senki sem összehozni kevesebb, mint egy nap alatt…

Megint megálltunk. Kezdtem unni ezeket, a pillanatnyi észrevételeket, de talán ez más volt, mint az előzőz. Most én is éreztem a veszélyt. Tudtam, hogy úgy egy kilométerre tőlünk van valami. Azt is tudtam, hogy mi.

Aedrien is kiszúrta őket, vicsorított, ellenben az előttem álló vérfarkassal, aki teljesen nyugodtnak mutatta magát. Legalább is én annak láttam.

- Hányan vannak? – Aedrien torokból beszélt.

- Heten – mondta nyugalmát megőrizve Nate – Őrjárat. Daren ezek szerint sikeresen maga mellé állított néhány farkast…

- Ilyen lehetséges? – kérdeztem teljesen elképedve.

- Ha nem akarnak meghalni… - mondta Nate, és mosolyogott, ami kissé hátborzongató volt, hiszen ők árulók…

Éreztem, hogy közelednek. Minden porcikám arra ösztönzött, hogy támadjak. Biztos voltam benne, hogy nem békés szándékkal jöttek. Tudtam, hogy legalább annyira tartanak tőlünk, mint mi tőlünk. Leszámítva, hogy Nate nem mutatott semmit. Mintha nem is jönnének felénk…

- Van valami terved? – kérdezte Aedrien.

Nate kicsit gondolkozott.

- Ami azt illeti, van! – jelentette ki magabiztosan, majd levetette magát a földre.

Tudtam, mit akart. Biztos voltam benne… Át akart változni.

Ordított egy hatalmasat, ami nem tudtam, hogy fájdalmak miatt volt, vagy csak valamiféle elrettentés gyanánt. Ropogásokat hallottam. Nate hátából jöttek. A gerincoszlopa mintha átrendeződött volna…

Átváltozott. Egy hatalmas, koromfekete farkas állt előttem, szőrét hátán a magasba emelve vicsorgott. Ideért a hét másik farkas.

Aedrien és én lehajoltunk, támadásra készen álltunk, ha szükséges, bár ami azt illeti, szerintem ezt nem ússzuk meg harc nélkül…

Nate morogott. Olyan érzésem volt, mintha így beszélgetne velük. A legnagyobb farkas a többi elé állt. Semmit nem értettem, ami ha komolyan vesszük borzalmas érzés volt. Aedrien hasonlóan tehetetlenül állt merevem mellettem.

A legelöl álló vérfarkas lejjebb ereszkedett, és éktelenül ordítani kezdett. Hátráltam egy lépést, Nate pedig pont az ellenkezőjét csinálta: előrébb lépett. Mélyen belenézett a szemben álló farkas szemébe, és csak morogott.    

A következő pillanatban egymásnak estek. Úgy marták egymást, mint két vad kutya egy darab húson. Olyan gyorsak mozogtak, hogy nem tudtam, melyik Nate s melyik az ellenséges farnak.

A másik hat pedig Aedrienre és rám támadt. Az elsőt nekivágtam a falnak, a másodikat pedig földre kényszeríttettem. Nem figyeltem oda, mit csinálnak a többiek, nem tudtam, hogy boldogul Aedrien, hogy áll Nate a másik farkassal… semmit nem tudtam.

Felordítottam. Irdatlan fájdalmat éreztem a vállamban. Odakaptam, és éreztem egy vérfarkas erős, durva szőrzetét. Teljes erejéből tartotta a vállamat erős állkapcsával.

Valahogy elengedett. Fogai végighúzták az egész hátamat, míg le nem szállt rólam. Éktelen fájdalom fogott el mindenhol. Ordítottam. Sikoltoztam. Nem bírtam úrrá lenni az érzéseimen. A vállamhoz kaptam. Ömlött belőle a vér. Körbenéztem: hét farkas feküdt szanaszét a földön. Nate visszaváltozott, Aedrien pedig előttem állt tanácstalanul.

- Nate! Nagyon súlyos! Mit tegyünk? – éreztem a hangján, hogy igazat mond. Valóban annyira rosszul nézhetett ki.

Nate közelebb jött hozzánk, és mellém térdelt. Rajta nem volt túl sok seb. Csupán egy-két kisebb sérülés éktelenkedett a mellkasán. Aedrien teljesen sértetlenül nézett ki. Ennek nagyon örültem.

- Ha jól tudom, csak a ti harapásotok halálos ránk nézve, fordítva nem igaz. De szerencsére a seb sem túl nagy. Rendbe fog jönni… előbb-utóbb… - olyan érzésen volt a hangjával kapcsolatban, hogy ő is aggódik, bármit is mond…

Újabb ordítás tört fel belőlem. Nekiestem a falnak, és leültem a földre. Nekiszorítottam a fejem a hátam mögött álló fal hideg felületének, és behunytam a szememet. Mélyeket lélegeztem, olyan gyakran, amennyire csak tudtam, és megpróbáltam megnyugodni. Természetesen nem sikerült. Kezdtem kételkedni ebben a „lélegezz és nyugodj meg” dologban. Nekem soha nem sikerül…

- Vér! – mondta határozottan, de halkan Nate – Vér kell neki!

Aedrien csodálkozva nézett rá.

- Erre én is gondoltam, de mivel erre nem sok forrást találunk, elvetettem ezt a gondolatot… - mondta Aedrien kissé flegmatikusan.

- De igen, van… - nagy levegőt vett -… én!

 Aedrien nevetni kezdett:

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Nate! A bezártság minden eszedet elvette?

- Te az én helyemben hagynád, hogy meghaljon? Fontosabb nekem, mint a saját életem, érted? Szóval nem vesztettem el az eszemet!

Aedrien nem válaszolt erre semmit.

- Nem! – nyögtem fel.

Megpróbáltam felállni. A kezemet rászorítottam még mindig vérző sebemre, és a másikkal fogást próbáltam keresni a falon. Négy kezet éreztem magamon segítség gyanánt, de kettő elengedett. Nate volt az. Aedrien magához húzott, a derekamnál és a karomnál fogva tartott szinte már a föld felett.

- Nem teheted ezt! – mondtam annyira határozottan, ahogyan csak tudtam – Nem engedem meg, érted?

Nate elmosolyodott, szemmel láthatóan élvezte, hogy erőlködöm, hogy visszautasítsam mindenre elszánt öngyilkosságát. Felvett egy követ a földről, és tiszta erejéből végigvágta vele az egész alsó alkarját. Vére nagy sebességgel tört elő, és végigcsurgott a kezén, le a földre.

Még jobban elkezdett égni a torkom. Rá akartam vetni magamat. Szemeim éj kékké változtak.

Aedrien teljes erőből tartott vissza Nate vérző karjától. Közelebb jött hozzánk, Aedrien pedig lenyomott engem a földre. Nem ellenkeztem, bár nem is nagyon tudtam volna. Nate a nem vérző kezével a fejemet nekinyomat a falnak, de olyan erővel, hogy sehova nem tudtam elmozdítani. Másik kezét pedig a sebem felé emelte. A vére lassan lecsöppent a karjáról, re a vállamra. Borzalmas, égető érzés volt. Ordítottam. Csak azt tudtam már. Először is, mert fájt, másodszor, mert annyira kapart a torkom Nate vérétől.

A fájdalom abba maradt. Nate gyorsan elengedte a fejem, és hátra ugrott néhány métert. Aedrien azonban még nem engedett el, ami ha jobban belegondolok, biztonságosabb megoldás volt…

A vállamra néztem. Teljesen eltűnt a farkas fogaiból kirakott mély, fájdalmas mintázat.

Mindenről megfeledkeztem. Arról, hogy micsoda érető érzés marcangolja a torkom, hogy hol vagyok, miért vagyok itt…

- Aedrien! – mondtam még mindig valamiféle transzban – Elengednél, kérlek?!

Aedrien ránézett Natere, már másodpercig néztek, majd Nate bólintott, és Aedrien elengedett.

Közelebb léptem Nate kissé tartó alakjához.

- Köszönöm! – mondtam gyengéd hangon, majd még közelebb léptem hozzá, és átöleltem. Visszafogtam magam, amennyire csak tudtam, hogy na harapjam át a torkát vérszomjam csillapítására.

- Én nem köszönnék neki semmit, Annalie, drágám! – egy keserű, mély hang csapta meg a fülem.

Elugrottam Nate közeléből, és figyeltem, ahogy az ismerős hangú alak kilép a sötétségből…

      

        

VII. FEJEZET: VÉRREL ÖLNI, VÉRREL MENTENI

Nem érdekelt semmit. Odamentem a cellához. Két kezemmel megmarkoltam a rácsot, és teljes erőmből elkezdtem szétfeszíteni. Nem történt semmi. A rács alig-alig mozgott valamit.

Ordítani akartam. Ez s valami nem csak az érzékelésem vette el, hanem az erőm egy részét is.

Nate finoman arrébb tolt a rácsoktól, hogy segítsen. Nagyon meg sem kellett magát erőltetnie, széthúzott két rácsot. Amennyire gyorsan csak tudtam, beugrottam a cellába. Aedrien a földön hevert. Mozdulatlanul. Nagyon nehezen tudtam visszafogni magam, hogy minden maradandó erőmet beleadva szétzúzzak valamit. Ökölbe szorult a kezem. Mélyeket lélegeztem, hátha attól megnyugszom, de nem így történt…

Lehajoltam hozzá, és elkezdtem leszaggatni róla a láncokat – nem túl sok sikerrel – amik földre kényszeríttették.

- Had segítsek – Nate rátette hatalmas kezeit a vállamra, miután megelégelte az erőlködésem.

Nem volt könnyű, de arrább álltam az útból.

Könnyedén leszedte Aedrien végtagjairól a láncokat, majd felemelte őt a földről. Nem volt magánál. Testén sebek éktelenkedtek, arca fájdalomról árulkodott.

A dühtől valamiféle hányinger kerülgetett. Meg akartam ölni valakit… letépni a fejét.

- Nyugodj meg, Annie! – kicsit szigorúbbra emelte a hangját – Ne fogyaszd az erődet. Még ki is kell hoznunk a többieket, és ki is kell jutnunk valahogyan.

Láttam rajta, hogy gondterhelt. Fél… ahogyan én is.

- Hogy tudjuk magához téríteni? – kérdeztem valamit, hogy eltereljem a figyelmét a valóságról.

- Ki kell innen vinni. Minél messzebbre ettől a helytől. Talán vissza tudunk valahogy menni az emberekhez… - gondolkozni kezdett – Vért kell innia…

- Az, ki van zárva! – csattantam fel – Ő nem ihat embervért! Ellenkezik mindennel, amit jónak gondol…

Nate teljesen elvörösödött a dühtől:

- Ha nem iszik vért, akkor viszont meghal! Érted?

Leszegtem a fejem. Nem akartam, hogy ezt tegyük vele. Eszembe jutott, miről is beszéltünk, amikor először találkoztunk az erdőben. Mennyire hitt abban, hogy meg tud változni. Hogy ő neki nem kell szörnynek lennie. És én most vegyem el tőle ezt az álmot? Nem lehet. Nem tehetem… Ő e nélkül nem fog tudni élni. Ha embereket kell ölnie, akkor megöli a bűntudat… nem tehetem ezt vele… Én nem!

- Csak vigyük ki innen! – komolyan beszéltem, ellenkezést nem tűrően.

Nate is megértette ezt, és nem kezdett velem ellenkezni. Ezért nagyon hálás voltam neki…

Elindultunk. Éreztem, hogy egyre nehezebben tudok futni. Nehezemre esett a mozgás.

Nate megállt. Észrevette, hogy valami nincs rendben.

- Jól vagy? – teljesen pánikba esett. Talán még nálam is jobban.

Le kellett ülnöm. Állni sem bírtam már. Minden erő kiment a lábaimból. Szorulni kezdett a torkom, mint eddig még soha. Mintha nem ittam volna egy hétig semmi vért…

Köhögni kezdtem. A torkomhoz kaptam. Megpróbáltam levegőt venni, hátha megnyugszom, de nem tudtam levegőt venni magamhoz.

Nate letette Aedrient a földre, és segíteni próbált.

- Annie! – rátette a kezeit a vállamra.

Nem tudtam megszólalni. Minden annyira nehéz lett. Már a szemem sem tudtam nyitva tartani.

- Kérlek! Annie! – Nate felemelt a földről. A karjaiban voltam. Éreztem meleg testét, ahogy magához szorított – Még egy kicsit bírd ki! Gyerünk!

Minden hang elhalványult. A testem minden porcikája elengedett. Semmit nem éreztem…

Kinyitottam a szemem. Nate érdeklődő arca tekintett vissza rám. Alig láttam valamit, annyira sötét volt minden. Megint a torkom kezdtem mardosni. Kevésbé égetett, mint az előbb. Emlékek kezdtek rámtörni. Láttam Aedrient, ahogy a cellájában fekszik, láttam, ahogy Nate felemeli őt a földről. Láttam az arcát. Éreztem a teste melegét. Minden tisztává vált a szemem előtt.

- Hol vagyok? – ez volt az első kérdés, amit ki tudtam nyögni.

Nate hangosan kifújta a levegőt. Megkönnyebbült.

- Mire emlékszel? – kérdezte figyelmen kívül hagyva az én kérdésemet.

- Mindenre… azt hiszem – mondtam, és a fejemhez kaptam – Hol vagyok? Hol van Aedrien?

Nate kissé visszahúzódott tőlem. Láttam rajta, hogy valami bántja, de erre nem tudtam most erre koncentrálni. Aedrient akartam! Látni, hogy jól van-e… Meggyőződni arról, hogy minden rendben van vele.

- Pihen – fejével a szemben lévő sarokra mutatott – Adtam neki vért, és most pihen, hogy visszanyerje az erejét.

Tágra nyíltak a szemeim. Nem tudtam, hogy jól értettem-e. Vért adott neki? De hiszen itt nincs állat vér… sehol…

- Mit adtál neki? – visszatért belém a szorongás.

- Vérfarkas vért… - teljesen ledöbbentem.

- Honnan vettél vérfarkas vért? Hiszen, ha megharapunk egy farkast, a meghal…

Nehéz volt neki beszélni, leolvastam az arcáról.

- Megöltem egyet. Megvártam, míg átváltozik, és megöltem – behunyta a szemeit – a vérfarkasok vérétől nem halnak meg a vámpírok. Nem csillapítja a vérszomjat, de erőt ad. Szóval, ha jobban belegondolunk, nincs semmi értelme innotok. Nincs is jó íze…

Egyre érthetetlenebbül néztem rá.

- Miért csináltad? Miért mentetted meg Aedrient?

Nyelt egyet:

- Azért, mert ő fontos neked. És nekem pedig te vagy fontos. Ha meghalt volna, az neked rossz, és nem akarom ezt neked…

Nem akartam elhinni, amit mond.

- Nekem mit adtál? – kérdeztem tovább érdeklődve.

Kicsit gondolkozott rajta, hogy mondja el, majd válaszolt:

- Az legyen neked mind egy. De tényleg.

Úgy gondoltam, hogy ráhagyom, mert az a fontos, hogy jól vagyunk. Megmentette az életünk. Aedrienét és az enyémet.

- Nate… - nyögtem fel kis idő múlva – Köszönöm…

Mélyen a szemembe nézett. Elmosolyodott.

- Nincs mit megköszönnöd, Annie. Azért tettem, mert jónak éreztem.

Halk mocorgásra lettem figyelmes Aedrien felől. Nem tudtam elég gyorsan mozogni, de feltápászkodtam a helyemről, és odaugrottam mellé.

- Aedrien! Héj! Hallasz engem? – reménnyel telve meredtem le rá a földre.

Kinyitotta a szemét. Megkönnyebbültem. Jól van. Sikerült…

- Annie?! – mondta teljesen megdöbbenve – Még is hogy kerülsz te ide?

- Hogy érzed magad? – kérdezte Nate megelőzve engem.

Aedrien most vette csak jobban szemügyre őt. Nem tudom, mennyire lehetett gyenge, de felugrott a helyéről, és támadóállásba állt. Elindultam felé, hogy megállítsam, de Nate leintett. Nem biztos, hogy jól tettem, de nem csináltam semmit. Érdeklődve álltam és vártam, mi lesz Aedrien következő lépése.

Felemelte fehér fogai elől a száját, apróhörgések jöttek fel a mellkasából. A szemei teljesen elkékültek, mint nekem szoktak.

- Ki vagy te? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel a fogai mögül.

- A nevem Nate – válaszolt teljesen nyugodtan.

Aedrient kissé meglepte ez a magabiztosság. Értetlenkedve meredt rám. Válaszokat akart, láttam rajta.

Örültem, hogy én mondhatok el neki mindent.

- Nate vérfarkas. Ő mentett meg minket. Daren vámpírokra mérgező gázokat vezetett be a kamrákba és a folyosókra. Ez mond a kettőnket teljesen legyengített, ő pedig vért szervett nekünk. Megmentette az életünket.

Aedrien teljesen elsápadt:

- Vért?

Még mielőtt megkérdezhette volna, válaszoltam neki:

- Állati vért adott neked. Tudta, hogy nem ölsz embert.

Aedrien megdöbbenve nézett Natere, és kiegyenesedett.

- Milyen vért?

- Farkas vért – válaszolta – Ez nem tesz benned kárt, de segít kicsit visszanyerni az erődet.

Rám nézett, biztosan tudni akarta, hogy biztosan igaz-e.

Aprót bólintottam.

- Menjünk innen! – törte meg Nate a nagy csöndet.

Mind a ketten helyeseltük ezt az ötletet, ezért elindultunk.

- Nate, hol is vagyunk pontosan? – kérdezte Aedrien.

- Valamiféle alagsorban, azt hiszem. De minden régi, földalatti katonabázisba építettek kivezető utakat. A bejáratokon kívül. Szóval csak meg kell keresni.

- És mi lesz a többi farkassal? – kérdeztem értetlenül, és megfogtam a karját – Nem azt mondtad, hogy ki akarod őket hozni minden áron?

Nagy levegőt vett:

- De igen. Ez volt a tervem. De ez most nagyon kockázatos lenne. Ha kijutunk, csapatot szervezek, és akkor megkezdhetjük a felkelést. De ehhez rengeteg harcos kell. Több száz farkas.

- De, Nate! Segítünk. Hiszen megígértem. Azt ígértem, ha segítesz kihozni Aedrient, akkor én is segítek neked a vérfarkasokat megmenteni Darentől.

Lelkiismeret-furdalás gyötört. Nem értettem, miért nem akarja, hogy segítsünk neki. Pedig most itt vagyunk. Bár már biztosan keresik Aedrient, de akkor is… tökéletes alkalom egy felkelésre.

- Feloldozlak ez alól. Nem kell betartanod az ígéretedet – olyan tisztán nézett bele a szemembe, hogy nem mondtam semmit erre. Belenyugodtam.      

- Akkor gyerünk! – mondta Aedrien, aki szemmel láthatóan nagyon kényelmetlenül érezte magát mellettünk…

VI. FEJEZET: BIZALOM

Nate kissé gyenge volt, de kikászálódott a cellából. Vett egy mély és erőteljes levegőt, majd nekitámaszkodott a falnak.

- Erőre van szükségem – mondta, majd behunyta a szemét.

Pislogtam kettőt.

- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? Nem tudom, meddig van időm, érted?

- Sajnálom.

- Mire van szükséged, hogy visszanyerd az erőd? – kérdeztem, de tudtam, hogy nem pihenésre. Biztosan valami sokkal rosszabbra…

- Ahhoz, hogy legyen elég erőm átváltozni, ahhoz ennem kell.

Féltem megkérdezni:

- Mit kell enned?

- Embert… - mondta, majd kinyitotta a szemét. Biztosan kíváncsi volt az arcomra…

- És nem mondanád meg, hogy még is honnan szerezzek neked embert?

Elmosolyodott.

- Daren „éléskamrájából”.

Ezt biztosan viccesnek szánta, ugyanis felfelé gördült a szája, miközben beszélt…

- Van Darennek egy éléskamrája? Emberekkel? – nem akartam elhinni – Emberek vannak idelent?

Bólintott.

- A legalsó szintek egyikén. De oda lehetetlenség bejutni.

Apró mosolyt ejtettem meg.

- Semmi sem lehetetlen… - bizakodó szemmel néztem rá, hátha elhiszi.

- Akkor belevágunk? – kiegyenesedett, majd vett még egy mély levegőt.

Odanyújtottam neki a kezem. Még soha nem fogtam kezet vérfarkassal. És még szövetséget sem kötöttem sokat velük, de ha jobban belegondolok, nem is olyan vészes, mint ahogy előadják. És egyébként is. Mindent el kell egyszer kezdeni. Mind egy milyen későn…

Kisurrantunk a befelé vezető ajtón. Mindig egy lépéssel Nate előtt jártam. Talán jobban éreztem magam, hogy én mutatom az utat, és hogy nem rá kell szabadkoznom. Én irányítottam, és ez egyelőre, így jó is volt. Meg kellett tartanom ezt a felállást. Így voltam a legnagyobb biztonságban…

- Itt kell lemenni – súgta a fülembe az egyik sötét folyosó mellett – Azt hiszem, erre vannak az emberek.

Bólintottam neki. Behunytam a szemem. Koncentrálni kezdtem. Hallani akartam, hogy valóban vannak-e lent, vagy nincsenek. Apró, halk dobbanásokat hallottam, mint legutóbbi vadászatunkon.

- Itt vannak – mondtam, de a szemem nem nyitottam ki. Tovább hallgatóztam – Négy vámpír van odalent, legalább is ennyit hallok…

Nem voltam biztos, hogy hányan lehetnek, de nem akartam a véletlenre bízni. Végül is szinte egyedül vagyok. És egy-két vámpírt nem nagydolog elintézni, de talán már több lehet, hogy egyszerre kifogna rajtam. És Nate segítségére sem nagyon számíthatok, mivel nincs arra ereje, hogy átváltozzon. És lássuk be, nem veszem nagy hasznát, ha nem farkas…

- Le kell mennünk! – bökött oldalba, ami megszakította gondolatmenetemet.

- Rendben. Akkor mondom a tervet! – felé fordultam, és keresni kezdtem a tekintetét, hogy biztosan figyeljen mindenre, amit mondok, ne felejtsen el semmit se – Én megyek elől! Ha intek, akkor gyere utánam. Csak akkor! Nem biztos, hogy csak négyen vannak, tehát, kettőt el kell intézned neked is és nekem is. Mindezt halkan. Ha ezzel végeztünk, akkor teszed, amit kell, és megyünk. Én a vámpírokhoz, te meg kihozod a vérfarkasokat. Hányan vannak itt körülbelül? – tereltem el a szót kicsit másfelé.

- Fogalmam sincs, de vannak elegen…

- Jól van. Szóval? Minden világos?

- Mint a Nap, hölgyem! – kezét a homlokához emelte, és megfeszítette csupasz felsőtestét.

Bólintottam, ezzel jelezve, hogy mehetünk, és eltűntem mellőle.

Sötét volt a folyosón. Semmiféle gyertya nem világított, egyetlen fényforrás a lefelé vezető lépcsők utáni ajtó mögül jött. Ezért hallottam ennyire nehezen, hogy hányan vannak az őrök. Ajtó volt előttünk.

Az egyik apró résen benéztem. Öten voltak. Ketten az ajtó mellett, hárman pedig a másik falnál. Intettem, hogy jöhet utánam. Eddig minden rendben ment. Nate mellém szökkent, kicsit nehezebb és kevésbe kecses mozdulattal, mint én szoktam, de hát ő már csak vérfarkas…

Belenéztem a szemébe. Felemelte a kezét, hogy minden rendben, majd az ajtóra tettem az én kezeim. Ő hasonlóan tett.

Suttogni kezdtem, alig hallhatóan beszéltem:

- Egy, kettő… - jobban megnyomtuk az ajtót - …HÁROM!

Kilöktük a helyéből az ajtókeretet is. A halk belépőnknek lőttek, de már nem is tudtam ezzel foglalkozni. Jelenleg azaz öt vámpír volt a szemem előtt, akiket meg kellene ölnöm.

A szemeim elkékültek. Felemeltem fogaimról ajkaim, és határozottan fújni kezdtem rájuk. Lejjebb ereszkedtem, és támadóállásba helyezkedtem. Ketten kétfelől indultak nekem. Fel-feltűnögettek, megpróbáltak elkapni. Rávetettem magam az egyikre. Fogaim úgy hatoltak át kemény bőrén, mint kés a vajon. Mélyet haraptam a nyakából, majd egy határozott mozdulattal kitörtem azt. A másik vámpír rám vetette magát. Láttam, hogy Nate küzd maradék hárommal. Ez még az én dolgom volt ezek szerint. Letepert a földre, és a torkomnak ment. De mielőtt még átharaphatta volna a nyakam, hirtelen eltűnt felőlem. Nate egy ügyes húzással leszedte őt rólam, és megölte. A másik hármat is.

Teljesen elképedtem. Nem volt ereje teljében, még is lazán elintézett négy vámpírt. Mi lesz akkor, ha majd képes lesz átváltozni? Hiszen most még arra sem volt ereje, hogy ezt megtegye…

Feltörte az embereket fogva tartó zárat, és belépett. Követtem. Talán jobb, ha ő megy elől…

Ketrecek voltak mindenütt, annyi különbséggel, hogy nem voltak megláncolva az emberek. Náluk erre nem volt szükség…

Nate nem erőltette meg magát nagyon, az első cellához odament, és letépte az elejét. A bent lévő, sarokban kuporgó férfi csak annyit tudott kinyögi, hogy: „Kérem, ne!”, és már rá is vetette magát a hatalmas fekete farkas. Minden tiszta vér volt. Nem tudtam megállni, hogy ne kövessem a példáját. A mellette álló cellához fordultam. A férfi magasabb volt nálam. Félt tőlem. De nem hátrált meg. Olyan közel állt a vas ketrec oldalához, amennyire csak tudott.

Megfogtam a cella falát, és egy könnyed mozdulattal leszedtem a többi részétől. Közelebb léptem az emberhez, aki még mindig nem mozdult. Nem értettem, miért nem teszi, de ha jobban belegondoltam, nem is érdekelt. Nekiestem a torkának. Oda haraptam, ahol a legintenzívebb volt a vér. Eltaláltam az ütőerét.

Meghaltak mind a ketten. Nate teljesen feltöltődött, és én is éreztem, hogy sokkal jobban vagyok. Megnyugodtam. Kevésbé voltam feszült. Megtöröltem a szám, és odafordultam Natehez.

- Jobban vagy? – kérdeztem kissé gúnyos hangsúllyal.

Nem válaszolt, csak elmosolyodott. Ezt igennek vettem.

- Mehetünk? – szólt végre pár másodperc múlva.

Aprót bólintottam, majd elindultam.

Felszaladtunk a lépcsőn és megálltam a lépcsőforduló utáni sarokban. Hallgatóztam. Semmi. Nem hallottam semmit. Intettem a mögöttem bámészkodó Natenek, hogy kövessen, és gyorsabbra vettem a tempót.

Felmentünk a legfelső emeletek egyikére. Nagy szerencsénk volt, mert senkivel nem találkoztunk, míg felértünk.

Megállt. Három ajtó is nyílt arról a folyosóról, ahol álltunk.

- Érzel valamit? – kérdeztem aggodalmas hangon, ugyan is én nem hallottam és nem is éreztem semmit.

- Jobbra! – mondta – Jobbra kell mennünk. Ott vannak a vámpírjaid.

Állával arra bökött, ahova be akart menni. Elképedtem. Mennyire képes, ha már nem gyenge… én nem is gondolkodtam volna, hogy hova megyek be. Mindenhova benyitok, és majd csak megtalálom, amit akarok…

Még mindig nem hallottam semmit sem. Pedig már tényleg minden erőmmel koncentráltam.

- Nem érzed, ugye? – nézett rám megértő tekintettel, mikor felfedezte rajtam a kétségbeesés legapróbb nyomait.

Megráztam a fejem.

- Ezt nem értem. Soha nem fordult még ilyen elő velem…

- Ez Daren műve. Egy olyan anyaggal van tele a levegő, ami meggátolja a vámpírok szaglását. De természetesen arra nem számított, hogy vérfarkas valaha is eljut ide, szóval, ez rám nem hat… - kuncogott. Biztosan jó érzéssel töltötte el, hogy túljárt Daren eszén…

- Menjünk be – mondtam kissé elhaló hangon.

Nagyobb mosolyra nyitotta a száját.

Kinyitottam az ajtót. Furcsa kattogást hallottam mindenfelől. Szinte zavarta a fülem. Kellemetlenül éreztem magam.

- Ez mi? – a fülemre tapasztottam a kezem.

Nate értetlenül nézett rám.

- Még is micsoda?

Most már mindent értettem. Ez a z egész csak azért van, ha valami idegen vámpír idetévedne, vagy csak valaki meg akarna szökni. Nem bírja ezt a hangot. És nem működnek rendesen a képességei sem… Így nincs sok esélye senkivel szemben.

- Jól érzed magad? – aggodalom tört elő belőle.

- Persze – mondtam, de nem is figyeltem oda, hogy mit kérdez.

Koncentrálni próbáltam. Keresni Aedrient. Hallani valami hangot, érezni valami szagot, de nem ment… semmi…

- Én tudom, hol van – a szemei nem mozogtak. Egy irányba nézett.

Vártam. Biztosra akartam menni. Hogy biztosan megtalálja.

- Azt hiszem, hogy itt kell felmennünk – mutatott az egyik irányba.

Mögötte mentem. Nem vette nagy hasznom. Ha ő nincs itt, akkor most ki tudja, mi lett volna…

- Ő az? – kérdezte, miután kicsivel később megállt.

Benéztem a cellába, ami előtt megálltunk. Egy agyongyötört test feküdt benne a földhöz láncolva. Éreztem, hogy megdobban a szívem – pedig nem is dobog – és oda akartam rohanni hozzá, de Nate visszatartott a kezeivel.

- Várj! – mondta – Bárhol lehetnek őrök.

Közrenéztem, ugyanis a jól bevált hallgatózásom most nem ért sokat… Senkit nem láttam. De oda akartam menni hozzá. Minden porcikám ezt kívánta. Csak ezt az egyetlen dolgot… oda menni Aedrienhez…