XVI. FEJEZET: LORRY

Két nappal Nate és a vámpírok eltűnése előtt

Claeton szemszöge

Pár órával az összecsapás után visszamentem a Tanácshoz. Mindenfelé vámpír és visszaváltozott farkasok tetemei voltak szétszózódva. Daren a terem közepén feküdt, szívéből az a nyílvessző állt az égnek, amivel én akartam végezni Annie-vel, de az a dög eléugrott. Persze volt olyan szerencsés, hogy túlélte, amiért Annie kiszedte belőle a mérgezett nyílvesszőt, amivel meg tudta ölni Darent…

Odamentem hozzá. Tekintete teljesen semmitmondó volt, csak meredt bele a világba.

A vámpírok, akik túlélték, készek voltak bármit megtenni azért, hogy megbosszulják Darent és a társaikat. Mellém álltak. Én vezettem őket, ahogy Daren is megmondta. Most először éreztem, hogy van egy célom, ami megingathatatlan, megszeghetetlen és halálos. Bosszú. Annie megölte Darent, akit szerettem, bár mindig meg volt tiltva az érzelmeim kimutatása, mégis ő volt a példaképem. A vezetőm. És ha én nekem szenvednem kell, mert elvették tőlem azt, aki a legfontosabb, akkor Annie-nek is hasonlóan kell éreznie magát. Nem fogom bosszulni mindazt, amit velem tett, és ott, ahol a legjobban fáj neki… apró, gonosz mosolyra húztam a szám és a körülöttem összegyűlt dühös vámpírokra néztem.

- Az, aki végzett vezetőnkkel, halállal kell, hogy lakoljon! – összeszorítottam az öklöm – De csak türelem. Megkapjátok mindet! Mind a tiétek lesz, de csak idővel. Van egy tervem… - körbenézett, és odahívott magához egyet a legjobb állapotban lévők közül – Mi a neved?

A vámpíron csupán pár karcolás volt, ezért elég erősnek véltem, hogy magam mellé vegyem.

- Oliver – mondta könnyed hangon, de még így is tele volt haraggal.

- Te leszel a jobb kezem! – a többiek felé fordultam – Akkor ismertetném a tervet: a legelső és legfontosabb dolgunk most nem az, hogy kiirtsuk ellenségünk klánját, és a velük tartó vérfarkasokat, hanem, hogy megtaláljuk azt a lányt, aki meg tudja fejteni a könyvet. Amint megtaláltuk, biztos vagyok benne, hogy lesz benne olyan fegyver, amivel végleg megölhetünk mindenkit, akinek köze volt Daren halálához! – a körülöttem lévők nagy éljenzésben törtek ki, pedig alig voltak húszan. Daren több, mint száz fős csapatából alig maradt valami, de ez nem jelentett semmit. Bármikor találok még másik százat, ha akarok, de nem ez most a fontos.

Másnap már messze jártunk az erődtől. Gondoltam, hogy visszajönnek, hátha visszamerészkedik valaki, de ez nem következett be. Bizonyára az a dög nehezen épült fel hála nekem, és Annie-nek esze ágában sem volt eltávolodni tőle…

Nem érdekelt meg kellett keresnem a kiválasztottat…

Nem tudtam, hogy kezdjek neki. Hol keressem, merre, mikor. Semmit nem tudtam. Csak, ami már meg volt fejtve a könyvben, hogy lány. Volt egy olyan érzésem, hogy ott lesz, ahol ellenségeim, ezért átfésültük az egész területet, iskolákat, irodákat, házakat, mindent. Meg is találtuk. Nyomkövetőim segítségével könnyedén rábukkantunk egy lányra, akinek különleges dolgok történnek az életében. Oliver volt, akinek a feladatot adtam, hogy vigyázzon rá, ne legyen baja, és ne féljen. Ahhoz, hogy mellénk álljon, ki kellett találnom egy jó hazugságot, amivel teljesen ellenségeim ellen fordíthatom őt.

- Lorry, igaz? Ez a neved, nem? – kérdeztem kíváncsisággal és jóindulattal.

A lány még nagyon meg volt illetődve, ezért csak bólintott, nem válaszolt. Közelebb mentem hozzá, kedvesen megcirógattam arcát. Finom vonásai voltak, nagyon is szép volt halandó létére egy vámpír szépségével is vetekedhetett.

- Mond, Lorry… - fordultam hozzá nyájas hangon -… nincs kedved segítened nekem? Tudod, vannak ellenségeim. Akik gonoszak, és mindenkinek rosszat akarnak. Bántani akarnak téged is, Lorry… - szomorú arcot vágtam.

A lány úgy nyelte minden szavam, mintha az víz lenne a kietlen, száraz sivatagban. Sosem látott még vámpírt, és bizonyára tökéletes külsőnk megbabonázhatta. Tekintetében csak csodálatot tudtam felfedezni.

- Segítesz nekem? – léptem hozzá közelebb.

Bólintott egyet, szememet firtatta övével.

- Remek – mosolyogtam – Hozzátok a könyvet!

A szépen díszített kötetet az asztalra tették. Lorry azonnal kíváncsian kezdte méregetni szemével. Majd megölte a vágy, hogy megnézhesse, mi lehet az. Intettem neki a kezemmel, hogy vegye csak el, ő pedig mohón felnyitotta valahol a közepénél.

- Milyen furcsa – mondta csilingelő hangon – Érdekes betűkkel van írva. Nehezen olvasható… - közelebb emelte szemeihez a könyvet, és koncentrált.

- Lorry, megtennéd nekem, hogy felolvasod, ami a kötet leghátuljában van? A tartalomjegyzéket…

A lány azonnal a leghátsó lapokra vetette tekintetét, és olvasni kezdte a kacifántos betűket:

„A Nap átkának feloldása”

„A Hold átkának feloldása”

„Elixírek”

„Idő megállítása”

„Mérgek”

„Csodás lények”

„Átok lények”

„Vámpírok”

„Vérfarkasok”

„Varázslatok”

„Átkok”

- Állj! – szóltam fel, majd kivettem a kezéből a nehéz kötetet.

Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy tudja elolvasni azokat az össze-vissza jeleket a papíron.

- Kérlek, had olvassam tovább. Olyan érdekes. De kérlek, magyarázd meg, mert nem mindet értem… - csüggedt arcot vágott.

- Ahogy szeretnéd. Csak kérlek, olvasd el nekem az „Idő megállítása” című fejezetet, kérlek.

Bólintott, és fellapozta a könyvet az elejénél.

- „Ahhoz, hogy az időt megállítsuk, ezt az erőt fel kell vennie egy személynek, amit úgy tehet meg, hogy a kiválasztott neki tulajdonítja azt. Az erőket mindig egy ékszerbe kell zárni, melyet, aki visel, irányítani tudja az időt. Az időben vissza és előre menni nem lehet, csupán megállítani azt. Aki az erő ékszerét viseli, akkor, amikor csak akarja, uralkodhat az idő felett. Mások is feléledhetnek akkor, ha a viselő ér hozzájuk. Mikor az idő leáll, azok, akiket nem ébresztenek fel belőle, nem érzékelnek semmit az egészből, aki viszont ébren volt ez idő alatt, mindenre emlékszik.”

Elmosolyogtam magam. Talán inkább vigyorogtam. Gúnyosan, eltökélten. Tudtam, hogy én győztem. Annie és a többiek észre sem fogják venni, hogy meghalnak. Elgondolkodtam. Talán mégsem ez a legmegfelelőbb módja a bosszúnak. Kihúztam magam, és megint a lányhoz fordultam, aki áhítattal nézett felém, alig várta, hogy folytathassa.

- Keress nekem a mérgek közül olyat, ami nem öl meg egy vámpírt, hanem csak elkábít!

Lorry azonnal így is tett. Átolvasta szinte az egész könyvet. Néha felhökkent, vagy elmosolyodott, esetleg elszörnyedt egy-egy résznél, amin én igazán jól szórakoztam.

- Megtaláltam! – kiáltott fel boldogan – Ez a méreg, egy bizonyos gáz. Elkábítja az ellenséget, de nem öli meg, viszont minden erejét elveszi egy időre.

- Remek – csattantam fel – És hol lehet ilyet találni? – kíváncsiskodtam.

Lorry kuncogott egyet.

- Ilyet nem lehet találni, ilyet csak előállítani lehet. Egy növényből. Az a neve, hogy Vámpírfű. Itt azt írja,- mutatott a sárgás papírra – hogy meg kell főzni, és a elpárologtatni a levét. Azután ha ezt beszívja egy vámpír, elájul, elveszti az erejét. Kitűnő méreg – jegyezte meg kis szünet után.

Kimondhatatlanul boldog voltam. Győzelem. Csak ez járt a fejemben. Sikerül megbosszulnom, amiért megölték Darent. Kitűnő…

- Ti ott! – kiáltottam oda három vámpírnak – Keressétek meg azt a növényt, és hozzatok belőle annyira, amennyit csak tudtok!

Lorry megköszörülte a torkát, mielőtt még elindultak volna megkeresni a mérges növényt. Mindenki érdeklődve tekintett rá.

- A növényhez nem szabad szabadképpel hozzáérni, mert az is méreg, és csak az északi hegyekben található. Furcsa sárgás színe van, és apró, sötétzöld levelei. Csak napos területeken nő.

Elmosolyogta magát, élvezte, hogy okos, és csak ő tudja elolvasni a könyvet.

Fejemmel intettem, hogy keressék. Elindultak. Oliver mellém állt, és kíváncsian faggatni kezdett:

- Hogy akarod őket megmérgezni? Hiszen azok a vérfarkasok biztosan ott vannak valahol a ház közelében. Ezen kívül az egész család erős és veszélyes. Lehetetlen bejutni hozzájuk…

Mérges lettem, amiért nem tudta összerakni az elhangzottak alapján a tervemet. Ráförmedtem.

- Megállítom az időt, te szerencsétlen. Hol voltál eddig? Erről beszélünk már jó ideje.

Nem tetszett neki a hangnemem, de nem érdekelt különösebben. Odaintettem magamhoz a lányt, és odaadtam neki egy gyűrűt, amit még örökültem egy családtagomtól.

Lorry megvizsgálta szemeivel, forgatta a kezében. Nagy zöld kövében méregette magát. Mosolygott.

- Tehát, ráolvasom azt, hogy meg tudd állítani az időt akkor, amikor csak akarod – felhúzta a gyűrűs ujjamra a gyűrűt, és a kezemet a kezébe vette. Felolvasott pár sort valami érdekes nyelven a könyvből, amit szerintem ő sem értett meg, csak el tudta olvasni, és azt kérte, próbáljam ki, de csak nagyon rövid időre.

Bólintottam.

- Hogyan tudom megállítani? – kérdeztem izgatottan.

- Nagyon egyszerűen. Csak rá kell gondolnod, hogy meg álljon az idő, és azt a kezed, amelyikben a gyűrű van, szorítsd jó erősen ökölbe, és mondd, hogy: „Idő állj!”, majd mikor folytatni akarod azt, hogy: „Idő tovább!”.

Kicsit nevetségesen hangzott. De akkor izgalmasan.

Távolabb álltam tőle, és azt tettem, amit mondott. Hogy jobban tudjak koncentrálni, még a szememet is behunytam, ökölbe szorítottam a kezem, és kimondtam az idő megállításához szükséges mondatom.

Mintha megállítottam volna egy filmet a TV-ben, olyan volt minden és mindenki. Lorry előttem állt megkövülve, körülöttünk a vámpírok kifejezéstelen arccal. Belegondoltam, hogy most Annie és a többiek, az ellenségeim is álltak, és nem tudnak mozdulni. Elmosolyogtam magam, és hozzáértem Lorry testéhez. Hirtelen fellélegzett, és köhögni kezdett. Felébredt. Elnevette magát. Együtt nevettünk.

- Claeton, sikerült! Megcsináltad! – talán Lorry még jobban örült ennek az egésznek, mint én.

- Lenyűgöző… - motyogtam halkan.

Még pár percig, ami persze semminek nem számított, nézelődtem, körbejártam a termet, és folytattam az idő múlását. Olyan volt, mintha mindenki egyszerre kezdene megint mozogni, beszélni és mindent csinálni. Elnevettem magam. Fantasztikus… készen állunk félig-meddig.

Pár órával később megjelentek a növényért küldött vámpírok. Egy vastag zsákban hozták a sárga mérget, nehogy hozzá keljen érniük. Örültem, hogy komolyan veszik a könyvet, és ami benne van. Lorry megcsinálta belőlük a főzetet, és azt mondta, hogy szerinte akár még meg is itathatjuk velük, mert az talán még jobban is hat, mint a gáz. Ezt meg is fogadtam, és készen voltunk. Rengeteg mérget vittünk, Lorry szerint vagy mindenkit meg lehetne ölni vele, és még láncokat is leöltött a folyadékkal, hogy ezt nem fogják tudni elszakítani, és borzalmasan fájdalmas lesz, mikor a bőrökhöz ér. Kezdtem megkedvelni őt… bár fogalma sem volt arról, mit tesz, nem voltak kétségei. Örömmel segített nekünk. Az volt először az érzésem, hogy meg kell őt kínozni, és erővel rávenni, hogy megtegye, mit akarunk… kellemeset csalódtam benne.

Elindultunk. Lorry is velünk jött, de csak egy ideig kísért minket, utána rábíztam egy vámpírra, hogy vigye őt a megbeszélt találkozóhelyre, ahova majd mi a család tagjait fogjuk vinni. Az volt a terv, hogy megmérgezzük őket, és így nem lesznek nagy ellenségek, ezen kívül elvisszük egy olyan helyre, amit Annie ismer, és meg tud találni, hogy mindenkit megmentsen. Kajánul elvigyorogtam magam.

Az erdő széléhez értünk. Csapatom alig állt húsz főből, de ez persze lényegtelen volt az adott körülmények között. Megállítottam az időt, mindenkit felébresztettem, aki a közelemben volt, és várt, hogy lecsaphasson velem együtt, és bosszút állhasson mindenért a családon.

Végigfutottunk az erdőn, elhagytunk egy csomó vérfarkast, akik a közeledő ellenségre leselkedtek, de pechjük van velünk, mivel észre sem fogják venni, vagy valami történt. Befutottunk a házig. Fellépkedtem a verandán az ajtóig, és benyitottam. A nappaliba igyekeztem, mivel mindig mindenki ott volt. Ray és Lacy ott ültek, egymás kezét fogták, Ray éppen partnere fülébe súgott valamit. Átmentem a konyhába. Mindenki mást ott találtam. Kivéve egyet… Annie nem volt sehol. Ez jobban sült ki, mint gondoltam. Eszem ágában sem volt elvinni őt is. Neki ez így nagyobb kín lesz, mint hogy méreggel akarjak bosszút állni… Azért még is csak körbejártam a házat, és a vendégszobában megtaláltam Nate-et, aki éppen az ágya szélén ült, jobb kezét oldalán pihentette a seb helyén. Még nem volt jól. Fájt neki…

- Kötözzétek meg őket, és utána mindet ébresszétek fel, had tudják, mi történik velük. A farkasról én gondoskodom – mondtam, miután visszamentem az emeletről.

Leláncoltam, és felébresztettem őt. Olyan meglepettség érte, hogy szerintem még akkor meg fogta fel, mi történik, amikor levonszoltam a nappalihoz, és éppen akkor élesztették fel a többieket.

- Claeton, mit jelentsen ez? Mi folyik itt? – értetlenkedett Alaric.

Nem válaszoltam, csak lerángattam mellé Nate-et, és levágtam a földre. Felszisszent a fájdalomtól, és köhögni kezdett. Ezen is csak mosolyogni tudtam. Rosszabbul volt, mint hittem.

Azura teljesen kétségbe esett, könyörgő hangon beszélt hozzám.

- Miért csinálod ezt velünk? Mit vétettünk ellened? – ha nem lenne vámpír, biztosra vettem volna, hogy sírni fog.

- Azért – feleltem közömbösen – mert megöltétek Darent, és a társaimat. Ezért most bűnhődni fogtok. És az, aki a leginkább szenvedni fog, az Annie, mikor hazajön, és titeket sehol nem talál. Ó, bár itt lehetnék, hogy láthassam az arcát…

- Hogy teheted ezt? – méltatlankodott Ray – A családunkba tartozol. A testvérem vagy, egy klán vagyunk! – ahogy beszélt, egyre mérgesebb lett.

- Majd később mindenre választ fogtok kapni, de most mennünk kell.

Intettem a többieknek, hogy hozhatják a foglyainkat, én pedig gyorsan írtam egy levelet Annie-nek, hogy hova viszem őket. Nem jelentett semmit, hogy velünk voltak túszaink, ugyanolyan gyorsan tudtunk haladni. Elmentünk arra a helyre, ahol még nagyon régen rám talált a régi családom, miután átváltoztam, egy mólónál a déli partok közelében. Egy lepukkant állomás mellett volt egy omladozó épület, és oda mentünk. Tudtam, hogy már csak várnunk kell, és Annie meg fog jelenni, majd hagytam, had menjen tovább az idő…

XV. FEJEZET: DÜH

Azóta, hogy Daren meghalt, a vámpírok történetében egy újabb fejezet ért a végére… ez persze utat nyitott egy újabbhoz, ami talán még ennél is nehezebb és fájdalmasabb lesz. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel még semminek sincs vége. Mivel Claeton még él, semmi és senki nincs biztonságban. Főleg mi… ha teheti, biztosan bosszút fog állni, amiért megöltem Darent. Ebben biztos voltam…

Két nap telt el. Nate már egészen rendbe jött, és vissza tudott változni emberre, hogy könnyebben gyógyulhasson. Eltört szinte az össze bordája, a karja, és szerzett jó pár belső sérülést, ami persze egy vérfarkasnak nem jelent nagy problémát, de így is nagyon rosszul nézett ki. Féltettem mindaddig, amíg Alaric és Ryley meg nem győztek arról, hogy túléli, és nem lesz semmi baja sem. Nem bírtam volna, ha történik vele valami, ráadásul azért, mert engem akart megmenteni. Scott még aznap visszament az erdőbe, hogy járőrözzön a többiekkel. Csak néha jön közelebb a házhoz, hogy megnézze, jobban van-e Nate.

Olyan könnyed volt az arca, ahogy aludt. Nem tudtam kivenni belőle semmi fájdalmat, nehézséget, vagy gyötrelmet. Csak feküdt ott, ártatlanul, gyengén… órák hosszát tudtam nézni, vártam, hátha felébred, hátha rám mosolyog, és azt mondja, hogy: „szia!”. Erre vágytam mindennél jobban. Csak erre, semmi másra.

- Vadásznod kellene – jött közelebb hozzám Aedrien. Láthatta rajtam, hogy egyre nehezebb kibírnom mellette.

Vállat vontam, mert nem különösebben érdekelt most a vér – ami ha őszinte vagyok eléggé bizarr volt -.

- Megvagyok, köszönöm. Nem akarom itt hagyni… - leszegtem a fejem, és a földet kezdtem kémlelni tekintetemmel.

Aedrien közelebb jött hozzám, és a karomnál fogva felhúzott mellőle, majd az ajtó felé vette velem az irányt. Bár nem nagyon akartam kimenni a szobából, és egyedül hagyni Nate-et, nem ellenkeztem. Ha felébred, és túlságosan eluralkodik rajtam a szomjúság, abból még baj is lehet. Leszaladtunk a lépcsőn a nappalihoz. Alaric és Ryley még mindig beszélgettek, Ray és Lacy pedig a kanapén ültek, legnagyobb meglepetésemre, kézen fogva. Fél pillanatra megálltam előttük, és felmértem szememmel, amit láttam. Nem gondoltam volna, hogy Lacy valaha ki fog mutatni valamiféle érzelmet akárki felé, legyen az egy áldozata, vagy akár egy családtajga… és pont Ray? Fura…

Alarichez és Ryley-hez mentünk, félbeszakítva a csöndes, szinte már néma vitájukat valamiről.

Én akartam előbb megszólalni, elmondani, hogy vadászni megyek, de Alaricnek már tervei voltak…

- Annie, Aedrien! Örülök, hogy végre lejöttetek. Nem akartalak titeket fent zavarni… hogy van Nate? – szegezte felém a kérdést.

- Egyre jobban.

- Beszélnünk kell veletek – úgy hangzott, mintha kipipálta volna az előző kérdésre a választ, vagy mintha kötelességének érezte volna, hogy érdeklődjön Nate felől, de nem igazán érdekelte.

Bólintottunk, szinte egyszerre. Kíváncsi voltam, vajon mit fog mondani. Talán megint rájöttek valamire? Lehet, hogy Claetonnal kapcsolatos? Vagy még Darenhez köthető? Elképzelni sem tudtam, mi lehet…

- A könyvről van szó. Tudjuk, hogy ki az, akit meg kell keresni, azt, aki le tudja fordítani a könyv többi részét. Biztos vagyok benne, hogy Claeton is meg fogja keresni… és ha ő találja meg, akkor ki tudja mi lesz. Tehát meg kell találnunk, és a mi oldalunkra fordítani.

Hát erre pont nem számítottam. Talán Alaricet ennyire hidegen hagyja, hogy Claeton elárulta? Vagy csak megpróbálja eltussolni? Esetleg nem akar rágondolni? Engem minden esetre nagyon irritált a téma, hogy mit tett velünk, de őt láthatólag nem izgatta. Nem is beszélt róla. Lehet, hogy csak nem akarta, hogy Azura, vagy akárki más szomorkodjon Claeton miatt…

- És ki lenne az? – kérdezte Ray a szoba másik részéből.

Aedrien egy aprót kuncogott.

Ray ezek szerint több dologra is tudott koncentrálni… elmosolyogtam magam.

Alaric vetett felé egy gúnyos pillantást.

- Egy lányt keresünk. Semmit nem tudunk róla… - kis szünetet tartott -… csak annyit, hogy különleges. Más… furcsa dolgok történnek vele, körülötte.

- És rá tudunk ismerni valahogyan?

Elgondolkodtató lett a tekintete:

- Nem tudom. Talán… minden esetre el kell kezdeni megkeresni.

Alisha tépett be a szobába, és felhorkant. Biztosan eddig ő is figyelt, és hallgatózott…

- De hát ez lehetetlen! Hogy akarsz megtalálni valakit, akit nem ismersz, nem tudod, hogy néz ki, hol van. Semmit nem tudsz róla.

- Történetesen tudjuk, hol van – szólalt meg Ryley most először.

Kíváncsian néztem rá, de megint Alaric válaszolt a kérdésemre.

- Itt.

Ray felállt a fehér kanapéról Lacy mellől, aki kicsit sértődött fejet vágott, amiért Ray képes volt ott hagyni.

- Hol itt?

- A városban – Alaric várt, hátha Ray beleszól a mondatba, de mivel nem tette, folytatta – Csak meg kellene valahogyan találnunk Claeton előtt.

Ray bólintott. Nem volt látszólag túl sok kedve a dologhoz, ahogy egyikünknek sem. Egy ismeretlen lányt keresgélni… remek!

Persze ennek is volt pozitív oldala. Ha Claeton is keresi, az azt jelenti, hogy megint találkozunk majd valahogyan vele… és akkor megölhetem. Véget vethetek ennek az egésznek.

Pár percig mindenki némán állt, arra várt, hogy valaki megszólal. Én történetesen most sem erre koncentráltam. Hallgatóztam, hátha észre veszek némi változást Nate szuszogásában, esetleg a szívverésében, de semmi. Ugyanúgy aludt, mint eddig.

- És hogy kezdjünk neki? – kérdezte Ray unott hanggal.

- Egyszerűen megkeressük. Beszivárgunk a lakosok mindennapjaiba. És persze erre a legmegfelelőbb segítségeink is megvannak… - elhalkult, várta, mi lesz arra a reakcióm, hogy megint bevonjuk a farkasokat a veszélyes küldetéseinkbe, de ez talán nem volt annyira vészes, hogy megsérüljön valaki.

Bólintottam, hogy tudassam vele, beleegyezem, és nem zavar. Elmosolyodott, láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Nekik még is könnyebb, mint nekünk… a vérfarkasok végül is nem égnek el a napon, mint a vámpírok.

- Remek – jelentette ki Alaric, majd kihúzta magát – Akkor már csak az ő beleegyezésük kell.

Azt gondoltam, hogy a beleegyezéssel nem lesz semmi gond, végül is Nate-et és a többi farkast is csak egy dolog hajtja, a veszély. Mindenben benne voltak eddig, mind egy, mennyire volt életveszélyes, még az életüket is kockára tették értem és a családomért.

Alisha megköszörülte a torkát. Odakaptam a fejem a lépcső tetejére. Nate a korlátba kapaszkodott, még nehezen állt a lábán. Azonnal fél pillanat alatt felsiklottam mellé, és féltőn rátettem kezeim a vállára, hátha kell neki segítség. Őszinte, és varázslatos arccal tekintett rám, „köszönömöt” sugallva nekem. Szemei olyan tiszták voltak, mint még eddig soha. Levette a kezem a válláról, és óvatosan megszorította, hogy jól van. Vettem egy nagy levegőt, és jó alaposan beszívtam az illatát, mintha féltem volna, hogy elvesztem, vagy elfelejtem…

Alaric felé fordult:

- Mindenben számíthattok ránk, de ezt tudjátok jól. Ha meg akarjátok keresni a lányt, akkor segítünk benne.

Alaric elismerően bólintott, és Ryley-vel az oldalán kiviharzott a szobából. Azura utánuk ment kicsit lassabb tempóban. Ray visszaült Lacy mellé, aki ettől kicsit megint visszavett a durcás arckifejezéséből, Alisha pedig a konyha felé vette az irányt.

Nate és én még mindig nem mozdultunk, ő Alaric hűlt helyére meredt. Volt egy olyan érésem, hogy kerüli a tekintetem. Furcsállóan kémleltem tekintetét, hátha felfedezek benne valamit, ami magyarázatot adna arra, hogy ennyire hirtelen megváltozott. Talán csak arra az időre volt velem ennyire kedves, amíg láttak minket? És most, hogy már majdnem üres a nappali, ennyire közönyös lett?

- Nate… - közelebb léptem hozzá.

Még mindig nem nézett rám. Már kezdtem dühös lenni, amiért nem mond egy szót sem. Mi a baja? Talán haragszik rám?

Vett egy nagy levegőt, és olyan lassan fújta ki, amennyire csak tudta. Vártam. Biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül megmagyarázza.

- Annie… nem kellene ezt csinálnod! – fordult vissza hozzám.

Nem teljesen értettem, hogy ezt mire, vagy hogy értette, ezért kérdőn felvontam egyik szemöldököm.

- Mit?

- Mindenben benne akarsz lenni. Bosszút állni mindenkin, bárhogyan. Kitűzted a listádra Claeton nevét, amiért elárult, előtte Darenét, és azt gondolod, mindent meg tudsz oldani egyedül. Pedig nagyon is tévedsz. Segítség nélkül semmire sem mész. Ha nem lennének, akik mindig megmentenek, már régen halott lennél. Nem tudod megvédeni magad…

Hirtelen nem akartam hinni a fülemnek.

- Miből gondolod, hogy azért teszem, mert elárult? Miért mondod, hogy nem tudom magam megvédeni? Én igen is mindent meg akarok csinálni egyedül, mert…

Belevágott a szavamba, és szinte már ordított:

- Talán bizonyítani akarsz valakinek? Esetleg ezzel akarod meg mutatni, hogy nem vagy gyenge?

-… azért teszem, és tettem mindent, mert féltettelek téged, és mindenkit. Mert nem akartam, hogy bajotok essen! És ha tudni akarod annak az okát, hogy meg akarom ölni Claetont, az, hogy ezt tette veled. Amiért majdnem megölt téged.

Nem válaszolt. Arca megint gyönge és könnyed lett. Mintha egy teljesen más Nate állt volna előttem, nem az, aki az előbb.

Borzasztó dühöt éreztem magamban. Valamiért kedvem támadt volna lekeverni neki egy pofont, aztán, itt hagyni, és elszaladni, be a városba, és megölni valakit, hogy csillapítsam feltörni készülő indulataim. Nem tudtam megszólalni, és láttam, hogy ő sem. Mintha belátta volna, hogy igazam van, és nehezére esett volna bocsánatot kérni, amiért ilyen dolgokat vágott hozzám.

Levontam róla a tekintetem, és elindultam le a lépcsőn. A karomnál fogva megállított, és visszahúzott maga mellé a lépcső tetejére.

Mélyen a szemembe nézett, és közelebb hajolt hozzám. Beszívtam leheletét, és hasonlóan tettem, mint ő. Óvatosan arcomhoz emelte kezét, és végigsimította azt. Bűnbánással teli volt a csókja, de még így is édes. Mintha elfelejtettem volna minden bánatom, nem érdekelt semmi az egész világon, csak ő. Csak az, hogy jól van, és hogy itt van velem. És az, amit éreztem iránta. Egyre erősebben és vadabbul csókolt, már-már nehezemre esett visszafogni magam, nehogy túl messzire menjek. Elhúzódtam tőle, ő pedig vett egy mély levegőt és oldalához kapott jobb kezével. Összeszorította bordáinál a kezét, és behunyta a szemét. Fájdalmai voltak. Annak ellenére, hogy jobban volt, legalább is annak tűnt.

Visszaléptem hozzá, és féltőn néztem rá fájó pontjára.

- Jól vagy?

Összeráncolta a szemöldökét, szemmel láthatóan nem volt jól, de megpróbálta titkolni. Mintha nem lenne vele semmi.

- Fáradt vagyok – hazudta.

- Nate – kissé felszisszentem – Nem vagy jól. Még egyáltalán nem. Pihenned kell!

Elmosolyogta magát, és kiegyenesedett, mintha már nem lenne semmit baja, és lement a lépcsőn. Borzalmas volt végignézni, hogy elfedi a kínjait, melyek irányítják a testét. Leért a napaliba, és beállt a nagy ablakok elé. Lacy kiadott magából egy hörgő hangot, majd felpattant, és kiszáguldott a szobából. Ray csak kuncogott rajta egyet, és követte a konyha felé.

Lacy még mindig nem volt megbarátkozva a gondolattal, hogy vérfarkassal lakik egy fedél alatt, és hogy körülveszik őt. Mindenhol ott vannak.

Lesétáltam Nate mellé, figyeltem a mozdulatait, kíváncsi voltam, milye fájhat a legjobban. Talán a bordái? Vagy még mindig a nyíl okozta seb helye?

- Bocsáss meg… - mondta szinte suttogva, és a tájat kémlelte tekintetével.

- Nincs miért megbocsátanom – nem akartam, hogy még miattam is rosszul érezze magát.

- Te is tudod, hogy van… hülyén viselkedtem – felém fordult – Bocsáss meg kérlek! Egyserűen nem akarom, hogy ezt csináld. Félek, hogy nem lesz mindig ott veled valaki, aki megmentsen… - elakadt a hangja.

- Ne aggódj miattam, rendben? Inkább magad miatt kellene aggódnod. Látom, hogy még nem vagy jól. Pihenned kell!

Bólintott, de tudtam, hogy esze ágában sem lesz pihenni. Amit tud, ki akar majd menni. Megint farkassá változni…

- Scott? – kérdezte pár pillanat múlva.

- Nem mehetsz ki! – tiltakoztam.

- Ugyan már Annie! Nincs semmi bajom.

- Alig bírsz rendesen járni. Nem hogy átváltozni… Nate, kérlek! Ne menj még. Scott megvár – gondolkodni kezdtem – Megkeresem neked, rendben?

Nem vártam meg, mit reagál, futni kezdtem az erdő felé. Kerestem Scott szagát. Nem telt bele sok időmbe, míg rábukkantam. Egy tisztás szélén heverészett, nagy fejét mancsain pihentette. Amint meglátott, odarohant hozzám. Örült nekem.

- Szia Scott! Nate felébredt, jobban van, de nem eléggé ahhoz, hogy kijöjjön. Félek, hogy sokkal nagyobb fájdalmai vannak, mint amiket mutat. Próbálja elrejteni előttem, de nem teljesen tudja. Féltem… látni akart, tehát kérlek, gyere, és beszéld rá, hogy pihenjen.

Félredöntötte a fejét, olyan képet vágott, mintha egy oktondi kiskutya lenne, aki előtt jobbra-balra rángatod a játékát.

Bólintott. Elmosolyogtam magam rajta, és futni kezdtem vissza a ház felé. Versenyeztünk. Lábaim úgy szelték át a fél erdőt, mintha repülnék. Olyan halkan futott utánam, hogy alig hallottam mancsai apró mozgását, mikor a földet érték.

Felsiettem a verandára, és magam mögé néztem. Scott emberi alakban lépett ki az erdőből. Egy vékony, szőrmegalléros inget viselt, amin nem gombolta be a gombokat. Így biztosan könnyebb átváltozni. Nem kell időt elpocsékolnia a kigombolásukra.

Mellém lépett, és együtt nyitottunk be az ajtón.

- Nate – mondtam teljesen normál hangnemben – Itt van Scott.

Semmi válasz. Talán alszik. Felrohantam a szobába, de nem volt ott. Visszasiettem a nappaliba.

- Nincs fent. Ezt nem értem – összeráncoltam a homlokom – Talán a konyhában…

Átfutottam kétszer is az egész lakáson, de semmit.

- Annie – Scott hangja félelemmel teli volt.

Odamentem hozzá. Egy levél volt a kezében, nekem címezve.

Annie! Ha azt szeretnéd, hogy az egész családod élve megússza, gyere el arra a helyre, ahol megtaláltatok, miután átváltoztam!

Claeton

Nem tudtam, voltam-e ennyire mérges, és bosszúval teli eddigi egész életemben, mint most. Annyira gyűlöltem Claetont azért, amit velünk tett. Hogy elárult minket, majdnem megölt engem, és Nate-et, és most elvitte az egész családom? Elvitte Nate-et?

Scott rám nézett, várta, mit fogok mondani, vagy tenni a levél hatására. Valamiért hátrálni kezdett. A szemeim biztosan megint elkezdtek kékülni, ami elég furcsán nézhetett ki…

- Annie, hol van ez a hely? Amiről Claeton beszél?

Mélyeket lélegeztem. Claeton elvitte őket. Mindenkit. Ha durvábban fogalmazunk, elrabolta az egész családom alig tíz perc alatt…

- Ez lehetetlen… - suttogtam – Ilyen nincs!

Összeszorítottam a fogaim, közöttük préseltem ki előtörő morgásaimat.

- Annie, hova vitte őket? Hol találtátok meg? – sürgetően beszélt, ami nagyon zavart.

- Scott, várj egy percet, kérlek! Nem kapkodhatjuk el a dolgokat. Ésszel kell cselekednünk. Gondolkodj… neked nem furcsa ez az egész? Úgy tíz percre sem mentem el, itt hagytam mindenkit, és mire visszajövök, sehol senki? Ez teljesen abszurd. Claeton nem tehette ezt ennyi idő alatt. Nem volt rá elég ideje. És itt volt Ray, Ryley, Alaric, Brian, és mindenki más is. Erősek, és ügyesek. Nem győzhette le őket. És az egész erdőt körülvettétek, és folyamatosan járőröztök. Nem juthattak be észrevétlenül…

Furcsállotta, miket mondtam, de éreztem, hogy igazat ad nekem.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Fogalmam sincs. De oda kell jutnom.

Felhorkant, amiért egyes számot használtam.

- Veled megyek. És mindenki más is. Hiszen Nate a falka vezére. És ha ő bajban van, mindenki más is. Segítünk. Nem akadályozhatod meg!

Elmosolyogtam magam.

- Tudom. Köszönöm.

XIV. FEJEZET: BOSSZÚ

Ha lennének emberi tulajdonságaim, biztosan elpirultam volna ennek hallatára…

Valamiért nem érdekelt, hogy Nate vagy Aedrien mit fog mondani, vagy mi a magyarázt arra, hogy Nate itt van, és kik azok a többiek, akik bejutottak. Csak egy dologra tudtam gondolni… arra, hogy itt van! Eljött értem, azért, hogy megmentsen…

Aedrien sürgető hangon kezdett beszélni Natetel:

- Mennünk kell! Út közben mindent elmagyarázol neki, rendben? Scott és a többiek bejutottak.

Most már azért kicsit zavart, amiért nem értettem semmit, ezért érdeklődő arccal néztem rá Natere, aki megint vetett felém egy kedves mosoly arckifejezésem láttán.

Intett a fejével, hogy menjünk ki ebből a borzalmas veremből.

- Scott a csapat másik vezetője. Az ő feladata volt, hogy behozzon mindenkit az erődbe, amilyen hamar csak tud. Ezek szerint sikerült neki – elégedettség sugárzott a hangjából.

Megálltam. Ezek szerint most egy falka vérfarkas mászkál észrevétlenül idelent? Daren nem is tud róluk? Csak gratulálni tudtam magamnak, amiért hatunkat viszont megtaláltak, ráadásul, amint bejutottunk…

Nate hátra pillantott, miért álltam meg, majd visszajött hozzám.

- Minden rendben? – kissé aggódó volt a tekintete.

Nyeltem egyet, mert amit közelebb jött, éreztem a torkomban a kínzó, égető érzést, amit vére illata produkált ki belőlem. Egy köhögéshez hasonló hangot adtam ki magamból, hátha attól kevésbé lesz rossz, de nem sokat segítettem magamon.

Vállat vontam. Nem akartam, hogy most elkezdjen magyarázkodni, miért van itt, mert volt egy olyan érzésem, hogy hosszú és bonyolult történet, és ahogy Aedrien hangjából megítéltem, nem volt túl sok időnk most a magyarázkodásra, bármennyire is kíváncsi voltam arra, hogy kerülhetett ide, de ami a legfontosabb volt, azt tudtam. Tudtam, hogy érez irántam, és hogy én is hasonló érzelmeket táplálok iránta, bármennyire is ő vérfarkas, én pedig vámpír vagyok.

- Menjünk! – néztem rá, és komoly arcot vágtam.

Most nem mosolyodott el, mint vártam. Biztosan tudni akarta, min gondolkozom annyira. Láttam a tekintetében, hogy zavarja, amiért nem kérdeztem meg…

Kijutottunk a kivégző cellák folyosójáról, és egyenesen Daren felé vettük az irányt. Megjelent mellettünk egy másik férfi.

- Nate, készen állunk, csak a parancsodra vár mindenki – ő lehetett Scott – a Tanács Terem alatt várakozik mindenki.

Nate kihúzta magát, és elégedetten mondta:

- Kitűnő! – majd felém fordult – Annie, most el kell, hogy menjetek. Nagy csata van készülőben, és nem tudom, kik és hányan fognak meghalni. Nem bírnám ki, ha bajod esne… - most először láttam az ő arcán azt, hogy valami nehéz neki. Eddig azt hittem, hogy csak nekem van nehézségem mellette, de látom, hogy ez fordítva is így van, csak kicsit másként…

Nem igazán tetszett, amit mondott… még hogy menjek el? Megőrült? Miért tenném? Miért hagynám itt megint?

- Nate! Itt maradok! – makacs voltam, és ellenkezést nem tűrő.

Láttam az arcán, hogy erre számított, arra semmi képben sem, hogy beleegyezek, és szó nélkül elhagyom a területet, és vissza se nézek, még nem értem haza.

- Annie, megint belekeveredsz valamibe, amibe nem kéne… - arckifejezése fájdalmasabb lett -… miért keresed magadnak állandóan a bajt?

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

- Hát nem érted? – vágtam a fejéhez, és hangosabbra vettem a szót – Nem mehetek el! Veled akarok maradni! Veled harcolni! Tartozom neked, Nate… megmentettél…

Arca most megváltozott. Gyengéd lett… Mintha hirtelen egy másik Nate állt volna előttem. Kezét óvatosan az arcomra tette, és végig simította ujjaival. Olyan nyugodt volt…

- Komolyan mondtad? – szinte suttogott, arca pár centire volt az enyémtől – Maradni akarsz?

- Minden vágyam, hogy megbosszuljak mindent Darennek és Claetonnak… - lesütöttem a szemem.

Olyan nagy és megdönthetetlen dühöt éreztem magamban. Féltem itt maradni, de tudtam, hogy nincs más választásom. Nekem kell befejeznem. Bosszút kell állnom. Mind egy milyen áron. Ha meg kell halnom, akkor meghalok, de Darent és Claetont megbosszulom!

Nate szinte éneklő hangon próbált megnyugtatni.

- Annie! Nyugodj meg! Megcsináljuk, és Daren mindenért megfizet. Kamatostul, erre megesküszöm – két tenyere közé fogta az arcom, és egy gyengéd, leheletnyi csókot adott a homlokomra.

Úgy éreztem, hogy egészen sikerült megnyugodnom. Vettem egy mély levegőt, és leszegtem a fejem. Bíztam benne, hogy sikerülhet.

A Tanács Terem felé mentünk, megpróbáltunk inkognitóban maradni, amennyire ez lehetséges volt. Nate vezetett minket, és mindenki velünk maradt. Most vámpír és vérfarkas együtt fog harcolni az igazságért vámpír és vérfarkas ellen…

- Itt balra! – mondta Scott, és a helyes irányba mutatott, majd Nate mögött ment tovább.

Szorosan Nate mögött haladtam, minden neszre felfigyeltem, nem érdekelt, hogy mi okozta.

Beértünk a Tanács Terembe, de nem voltunk egyedül, mint ahogy arra szerintem számítottunk. Daren a terem hátuljában állt, és minket várt egy csapat gyilkolásra kiképzett vámpírral együtt. Nate mellkasából indulatokkal fűszerezett morgások törtek elő. Scott mellette termett, és támadóállásba ereszkedett. Nate egy mozdulattal maga mögé söpört. Bármennyire bízott az erőmben és a képességeimben, féltett az előttünk álló veszélytől. Arcán kiütött, hogy menyire bánja, amiért engedett nekem, hogy itt maradhassak. Ha tehette volna, most azonnal elvisz innen, vagy elrejt engem a csata végéig. Nem akartam akadékoskodni, és egyébként is ő volt a felkelés vezetője, ezért csak figyeltem a háta mögül a fejleményeket. Alaric mellettem termett, és vállamra tette a jobb kezét.

- Melletted állunk! – majd ránézett Natere és Scottra, akik csak egy biccentéssel válaszoltak neki.

Nem jött ki hang a torkomon, ezért csak eltátogtam neki, hogy „Köszönöm”. Alaric mellettem maradt, nem ment vissza a többiekhez. Nate ránézett Scottra, és bólintott egyet, ezzel pedig jelet adott neki a támadásra. Scott előrébb lépett, majd ordított egy hatalmasat, amekkora csak emberi torkán kifért, majd az ordítás alatt átváltozott. Olyan volt, mintha az ordítását bedugták volta egy erősítőbe. Betöltötte az egész termet. Daren pár pillanatig visszakozott, majd ő is előrébb lépet pár lépéssel jelezve, hogy kezdhetik.

Megremegett a föld. A kövek a padló alatt elkezdtek mocorogni. Most először történet velem, hogy Daren felé vetettem egy kaján, és önelégült mosolyt a morajlások hallatása. Tudtam, mit azok, és hogy Darennek semmi esélye ellenük, bármennyien vannak…

Claeton arckifejezése félelmet sugárzott, ami csak még nagyobb boldogságként ért.

Majd a kövek elkezdtek megrepedni, amit erős hangok kísértek. Daren intett két vámpírjának, hogy nézzék meg, mi folyik ott. Egyszerre lépkedtek. A hasadás felé álltak, és lenéztek a sötét verembe, majd ijedt arccal hátra ugrottak, de már túl késő volt. Az előtörő vérfarkasok közül pár rájuk vetette magát, és szétszedték őket. Daren erre ordított egyet, és megindult felénk csatlósaival maga mögött.  Nate ugrott egyet, és farkas alakban ért földe, erre mi is megindultunk. A vérfarkasok előtörtek a terem alól, és ahány vámpírt csak tudtak, annyit elkaptak, és széjjelszaggattak.

Scott Daren felé futott. Ezüstös-fekete, vastag bundája miatt bármikor meg tudtam volna különböztetni a többitől. Nate utána szaladt, mindkettejüket csak egyetlen cél vezérel. Pont, ahogy engem is…

Rohantam, át a termen, Daren felé, de közben nagyon figyeltem, nehogy váratlan támadás érjen. Elugrottam egy nekem eső vámpír elől, majd hirtelen megálltam. Kezeimet ökölbe szorítottam, ujjaim elfehéredtek, és a velem szemben álló vámpírt méregettem. Mélyen a szemembe nézett, majd futni kezdett felém. Claeton sokat tanulhatott Darentől, mert a taktikája sokkal ügyesebb volt, mint régen. A célja mindenáron az volt, hogy hátulról érjen el, és a torkomnak mehessen. Morogni kezdtem, és felé ugrottam. Kivédte az ütésem, és a terem közepén álló csillárra ugrott, ami szinte meg sem érezte a súlyát. Rám vetette magát. Most felülről akart lecsapni, de megint kudarcot vallott. Egyre mérgesebb lett, láttam a szemében a tüzet, hogy megöljön… de ezzel sem tudtam foglalkozni. Kizártam mindent. Az ő érzéseit, és szinte az enyémeket is. Csak egy dolog járt az eszemben: a bosszú… hiszen megérdemelte, hogy megöljem. Elárult minket… ezért meg kell halnia, és az én kezem által...

Megelégeltem a kis játékunkat, és teljes erőbedobással felé ugrottam, majd letepertem a földre. Fogaimmal torka felé indultam, de nem tudtam elérni, mert átrepültem a terem ellenkező irányába. Nekiestem egy oszlopnak, ami kettétört a becsapódásom helyénél. Keresni kezdtem azt, aki meghiúsította tervem.

Szinte érthetetlenül ejtettem ki a nevet a számon.

- Daren… - tudtam, hogy szemeim megint elkékülnek.

Ott állt velem szemben a két férfi, akiket gyűlöltem, akik csak fájdalmat okoztak nekem. Éreztem, hogy már nem az elmémmel gondolkodok, hanem a feltörni készülő és mindent elsöprő dühömmel. Még soha nem voltam ennyire mérges valakikre. Fél másodperc alatt visszaértem hozzájuk, és rávetettem magam Darenre. Mikor ugrottam, láttam, hogy nem vagyok egyedül. Két farkas is pont most kívánt végezni vele. Rögtön felismertem őket. A figyelmem egy pillanatra lankadt, és megtörtént a baj. Claeton rám vetette magát, és lerántott a földre. Hangosan sziszegett, vicsorgott rám éles fogai mögül. Nem bírtam megmozdulni… a végtagjaim nem akartak engedelmeskedni nekem, nem tudtam Claetont lerázni magamról. Oldalra fordítottam a fejem, hogy legalább lássam, hogyan hal meg Daren, ha már nekem is meg kell. Nem féltem… nem volt mitől félnem, ha magammal vihetem a tudatot a halálba, hogy Daren is meghal velem együtt.

Nate és Scott ráugrott Daren hátára, aki egy egyszerű lökéssel lerázta magáról az ezüstös színű farkast, aki egy márványoszlopnak repült, és nem mozdult. Nate azonban még mindig rajta volt, éles fogait belemélyesztette Daren vállába. Felnéztem Claetonra, aki nagyban gondolkozott… vajon elengedjen, és segítsen Darennek, vagy fogjon továbbra is… ezt most én használtam ki, és lerúgtam magamról. Háromszor is megpördült a levegőben, mire földet ért, természetesen talpra. Amint érezte lábaival a talajt, rögtön visszaszáguldott felém. Felkészültem mindenre. Tudtam, hogy most még nem halhatok meg. Még nem! Előtte meg kell ölnöm Claetont is, bármennyire is a családom tagja volt…

Körülöttem a vérfarkasok az ellenséges vámpírokat irtották, a vámpírok pedig az én oldalamon harcoló farkasokat gyilkolták… nem láttam, vajon mi lesz a vége, ki fog nyerni, ki fog meghalni…

Claeton megint megindult felém. Kezdett elegem lenni az állandó próbálkozásaiból. Most, vagy soha! Meg kell tennem! Végzek vele egyszer és mindenkorra…

Elkaptam jobb alkarját, és a háta mögé húztam, amíg el nem kezdett a csontja törni. Olyan hangja volt, mintha követ akarnánk törni. Ordítani kezdett, amire csak még erősebben szorítottam, majd belém nyilallt a fájdalom. Elengedtem a törött karú ellenségem, és a vállam felé kaptam, hogy leszedjem magamról a vérfarkast. Daren kihívott minden betanított kutyát. Földre ereszkedtem, és kitörtem a farkas nyakát, majd eldobtam magamtól, mintha csak egy darab fa lett volna. Éktelenül sajgott a vállam. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne a fájdalom nyerjen. Megint felálltam, és megkerestem szememmel Claetont, de sehol nem láttam. Megakad a szemem Darenen, és az ő vele viaskodó farkason. Nate csupa seb volt, Daren pedig fáradt. Segítenem kellett neki, ezért rohanni kezdtem, bár kicsit lassabb voltam a harapás miatt a kelleténél. Nate vére most jobban kínzott, mint eddig bármikor. Bundája csapzott volt, egyes részeken összeragadt az alvadt vértől, Daren azonban még egészen jól bírta. Végül is, akármennyire erős is volt Nate, egy több ezer éves vámpírral ő sem vehette fel a harcot. Aggódni kezdtem, majd nem törődve a vállamba és a torkomba nyilalló fájdalmammal, nekiugrottam Darennek. Nem számított rám, ezért egy pillanatig nem figyelt Natere, aki földre tudta kényszeríteni. Nate hirtelen megállt. Felnézett az emelvényre, ahol Claeton állt, kezében egy íjjal. Felénk tartotta a fegyvert. Nem tudtam eldönteni, kire célozhat, de nagyon reméltem, hogy nem Natere. Szemeim könyörgővé váltak, nem mozdultam. Nate engem nézett, de Darent nem engedte felállni a földről. Claeton kihúzta az íjat, majd elengedte a nyílvessző végét. Láttam, ahogy egyre csak közeledik felém, de még mindig nem mozdultam. Úgy gondoltam, meg tudok állítani egy nyilat, nem lehet nagy gond… majd mielőtt mindent átgondolhattam volna, a nyílvessző becsapódott… de nem oda, ahova kellett volna. Sötétséget láttam magam előtt, ahogy elém ugrott valaki. Hátra néztem, mert titkon reméltem, hogy nem az, akire gondoltam… Daren két lábon állt, és az előttem heverő farkasra meredt szemeivel.

Remegni kezdtem. Olyan hangosan ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért.

- Neeeee! – összerogytam Nate felett, és megsimítottam a kiálló nyílvessző mellett vastag bundáját.

Claetont kerestem megint a tekintetemmel, aki még mindig ugyanott állt, kezében a gyilkos fegyverrel, ami most elvette tőlem életem egy részét…

Daren kimerült, meggyötört hangon felszisszent mögöttem:

- Vége van, Annalie! Vesztettél! – kiegyenesedett, bár látszott rajta, hogy nagy fájdalommal járt.

Körbenéztem. Már alig volt valaki talpon. Mindenfelé vérfarkas és vámpír tetemekkel volt fedve a padló.

Kezemmel végigsimítottam körben a nyíl körüli területet, majd megragadtam a nyílvesszőt, egy fél pillanat alatt felálltam, megfordultam, és teljes erőmből belevágtam Daren mellkasába. Hátrahőkölt, majd nekem támadt. Olyan düh és harag vezértelt, hogy legyőzhetetlennek éreztem magam. A háta mögé kerültem, és a torkának estem. Fogaim belemélyesztettem a nyakába, és két kezemmel kitörtem azt a helyéből. Daren két részben esett le a földre. Arca kifejezéstelen volt, végtagjai és egész teste tehetetlen. Meghalt. Megöltem őt…

De még nem fejeztem be. Claetonra vetettem a pillantásom, aki már nem az emelvényen állt. Eltűnt. Mindig tudtam, hogy gyáva, de hogy ennyire… meg akartam nyugodni.

Megint letérdeltem a földön fekvő vérfarkashoz. Sírni akartam, de nem ment. Valaki a vállamra tette a kezét.

Alaric állt fölöttem, jobb kezét szorosan bal oldalához szorította. Megharaphatta egy farkas… de legalább ő él. És nincs nagy baja.

- Annie… - a kezem után nyúlt, hogy felhúzzon -… nem halt meg!

Hitetlenkedő tekintettel néztem rá. Először nem értettem kiről beszél. Talán Daren túlélte?

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Nate… nem halt meg – elmosolyodott, de nagyon nehéz volt neki – Ha meghalt volna, akkor visszaváltozik emberré…

Közel hajoltam hozzá, amennyire csak ösztöneim engedték. Hallani akartam a leheletét, érezni a szíve dobogását. Nagyon gyenge volt. Alig élt, de küzdött…

- Nate, hallasz engem? – kérleltem.

Nem reagált látható módon, de jobban éreztem szívverését.

Megnyugodtam. Él… tényleg él!

- És a többiek? – fordultam vissza Alarichez.

Vett egy mély levegőt. Azura, Alisha és Lacy nem maradtak itt. Tudták, hogy nekik nincs semmi esélyük, és hogy csak megnehezítenék a dolgunkat. Ha itt vannak, akkor nem tudok csak félig az ellenségre koncentrálni. Hiszen mindig tudni akartam volna, hol vannak, és jól vannak-e…

Elmosolyodtam. Azura nem olyan makacs, mint én, Alisha meg olyan kis törékeny, bár elég erős, Lacy pedig szintén nem harcra termett… örültem, hogy jól vannak.

- Aedrien? – kérdeztem megint visszaesve az aggódásba.

- Rendbe jön, ne aggódj miatta. Ray, Brian és Ryley is megvannak. Ryleynak nincs semmi baja, a többiek meg megúszták kisebb sérülésekkel.

Scottot kerestem, és még mindig ugyanott feküdt, ahol volt. Ő is farkas alakban. Hála az égnek, nem lett nagy baja. Feltápászkodtam a földről. Mozgásokra lettem figyelmes. Egy csomó vérfarkas kezdett magához térni. Rengetegen túlélték. Győztünk. Daren, és a csatlósai mind meghaltak, kivéve egy valakit… Claetont…

- Elmenekült… - suttogtam.

Alaric vett egy mély lélegzetet:

- Talán így a legjobb.

Felháborodottan néztem a szemébe. Nem akartam vele kiabálni, de nem tudtam kontrolálni magam:

- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen meg akart ölni… és majdnem megölte őt… - lenéztem Natere. Még mindig nem mozdult…

Alaric nem felelt, csak hátat fordított nekem, és elindult Scott felé. Felemelte, és az ajtó felé indult vele.

Aedrien mellettem termett.

- Jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon.

A nyakába borultam, és erősem magamhoz szorítottam.

- Nem… - feleltem -… nem vagyok jól.

Percekig így álltunk. Bár nem tudtam, még is olyan érzésem volt, mintha sírnék.

Elengedett.

- Menjünk haza! – a szemem kereste, és mikor megtalálta, és megbizonyosodott arról, hogy kicsit megnyugodtam, lehajolt a földre, és óvatosan felemelte Nate meggyötört, kimerült testét.

Sikerült. Tényleg sikerült… megnyertük, és Daren meghalt. Azt akartam gondolni, hogy ezzel vége van, de nem akartam hamis illúziókba rángatni magam, hiszen Claeton még él, és volt egy olyan érzésem, hogy most ő következik a bosszúállásban. Alig vártam, hogy megint találkozhassak vele, de megesküszöm, ha így lesz, nem fogok gondolkodni, vagy gyöngének mutatkozni. Meg fogom ölni!

XIII. FEJEZET: HALÁLFÉLELEM

Tágra nyílt szemekkel néztem. Nem volt semmi baja sem… sőt, még mosolygott is.

Alaric nem tudott mit mondani a látottakra, és Azura is csak kereste a megfelelő szavakat. Mindkettejük arcán olyan megdöbbenés ült, olyan értetlenség… egymásra néztem, majd megint Claeton felé. Még percekig csak meredtem magam elé, mikor Alaric végre erőt vett magán, és megszólalt:

- Daren, még is mit jelentsen ez? – most felháborodottság váltotta fel a hangját.

Kaján vigyor jelent meg Daren arcán, amitől – bár szinte lehetetlen – hányinger fogott el, vagy valami hasonló…

- Nos, hogy is fogalmazzak… - vett egy mély levegőt, és elindult Claeton felé -… nos, Claeton elárult téged, kedves barátom. Oda adtam neki a könyvet, hogy tegye le a szobájában, mintha ott hagyta volna. Tudtam, hogy első dolgod lesz, hogy el gyere, és megmentsd őt – Alaric megint tett egy próbálkozást, hogy nekimenjen Darennek, de visszatartotta az a két vámpír.

Ordítani tudtam volna. Claeton tényleg képes volt erre? Képes volt elárulni minket? Csapdába csalni? Valahogy nem akartam igazat adni ennek az egésznek. Lehet, hogy csak Daren kényszeríti valamivel…

Alaric odafordult Claeton felé, aki még mindig mozdulatlanul, és szótlanul, mosolyogva állt az ajtónak támaszkodva.

- Hogy tehetted ezt velünk? – keserű és nyers volt Alaric hangja.

Ennyi féle érzelmet váltakozni egy este alatt nagyon régen láttam az arcán. Ez kissé megrémített. El nem tudtam képzelni, mit érezhet most szegény Alaric…

Azura arca olyan volt, mint akinek most halt meg egy rokona. Gyász és szomorúság volt úrrá rajta… ha jobban belegondoltam, tényleg elvesztett valakit. Claetont…

Daren kihúzta magát, és elindult felém. Lépései lassúak, könnyedek voltak, de számomra még is nehezek, ahogy egyre közelebb került hozzám…

- Annalie, nagyot csalódtam benned… - egy apró hajtincsemet a fülem mögé tette -… szövetkezni az ellenséggel, megbízni egy kutyában, behinni a házadba, és ellátni a sebeit… nem is tudom megszámolni, hány szabály szegtél meg ezzel a megfontolatlan tetteddel… - most a többiek felé fordult -… és mekkora veszélynek tetted ki a családodat.

Ray alig tudott úrrá lenni indulatain. Láttam a gyilkolási vágyat a szemében, de ez most nem tudott foglalkoztatni, csak egyetlen egy dolog… Claeton! Elárulta, hogy mit tettem… ráadásul Darennek, aki tudjuk, hogy ki nem állhatja a farkasokat, és még át is áll az ő oldalára…

Lélegeznem kellett párat, hogy megnyugodjak, mert attól tartottam, hogy a következő én leszek, akit vissza kell tartani, nehogy nekiugorjon valaki torkának.

Claeton még egy kérdésünkre sem válaszolt, csak állt ott, és figyelt. Semmi érzelmet nem láttam az arcán, csak azt az undok, kiábrándító mosolyt, melyet akkor varázsolt magára, amikor szóba került az árulása…

Elkezdtem gondolkodni… most lesz? Mit fog kitalálni Daren? Mi lesz a tetteink következménye? Talán halál? Vagy még annál is rosszabb?

Megköszörülte a torkát, és úgy fordult, hogy mindenki jól láthassa:

- Van esetleg valakinek valami mondanivalója? – olyan arcot vágott, mintha tudná, hogy senki nem fog megszólalni, és ezt jól gondolta…

Pedig nekem fel kellett volna szólalnom, hogy ők nem tehetnek róla, én hoztam őket a házba, ők semmiről nem tehetnek, csak hogy ez lehetetlen, mivel nem csináltak semmit ez ellen… ha szólnak Darennek, hogy mi történik, akkor megússzák, de ők szeretnek engem… nem tettek ilyet, leszámítva persze Claetont…

Igen! Claeton ezért tette… félt Darentől…

Ökölbe szorult a kezem, éreztem, ahogy a düh egyre inkább elhatalmasodik bennem, és megtörtént, amire a leginkább nem számítottam… a mellettem álló vámpírt – aki rám ügyelt – egy mozdulattal félre löktem, és rávetettem magam Claetonra. Fogaim jó erősen belemélyesztettem a vállába, és leterítettem a földre, mint egy állatot. Felordított, majd lerúgott magáról. Nekiestem a falnak, de meg sem éreztem, megint előtte álltam, támadásra, sőt, ölésre készen, ha szükséges…

Bele sem mertem gondolni, hova tudom még fokozni a büntetést, amit kapni fogok azért, mert megölöm őt.

Daren csatlósai elindultak felém, de Daren leintette őket:

- Hagyjátok, ez az ő harcuk! – megint elmosolyodott, de már nem érdekelt sem az, sem a hangneme.

Egyedül az érdekelt, hogy megbosszuljak mindent Claetonnak… azt, hogy elárult engem, és mindenkit… éreztem, hogy a szemeim éj kékké változnak, ösztöneim pedig csak azt suttogják egyre hangosabban a fülembe, hogy „ölj!”.

Claeton gonosz mosolyt ejtett meg felém, majd elindult felém. Az első ütését kivédtem, és ő is az enyémet.

- Gyáva alak vagy Claeton! – szegeztem neki a mondatot, és megint a torkának ugrottam.

Lefogta a karjaim, a hátamnak szegezte őket, hogy mozdulni sem tudtam. Hallottam, ahogy Aedrien és Alaric felszisszen.

- Nos, Annie, inkább, mint hogy halott legyek – közel hajolt hozzám – Nézz csak körül, mit látsz?

Megakadt a szemem Aedrienen. Kétségbeesett arccal nézett felé. Szinte leolvasható volt róla, hogy félt… engem… Összeszorult a torkom, és abbahagytam a küzdés, hogy kiszabaduljak Claeton karjai közül. Lesütöttem a szemem… igaza volt. Semmi értelme, hogy küzdjek ellene, akkor is legyőzött. Megint… Daren mindenkit legyőz, mindenkin felül kerekedik, és nem tehetünk ellene semmit… csak akkor élheted túl, ha mellé állsz, és elárulod azokat, akiket szeretsz… Claeton inkább ezt az utat választotta.

Elengedett a szorításából, és maga felé fordított.

- Miért? Te mit tettél volna az én helyemben? – halkabban beszélt, mint eddig.

Kissé felháborodottan válaszoltam neki:

- Mit tehettél volna? Azon kívül, hogy elárulod a családod? Elárulsz mindenkit? – úgy éreztem, pillanatokon belül felrobbanok a bennem dúló érzésektől.

Nem válaszolt. Láttam rajta, hogy bántja a dolog, de különösebben nem foglalkoztam vele. Csak egy dolog foglalkoztatott, hogy valahogyan kijussunk innen. Kellett egy terv… lehetőleg jobb, mint amiért idekerültünk…

Pár percig némán meredtem Claetonra, de teljesen máson járt az eszem, majd Daren csatlósai távolabb húztak engem tőle, nehogy megint neki akarjak menni.

- Nos – Daren felemelte az állát, és méltóságteljes hangnemre váltott – Döntöttem! – mondtam, majd intett a kezével, és mindnyájunkat közrefogtak a vámpírok, hogy mozdulni is alig-alig tudtunk – A büntetésetek, amiért megszegtétek a Vámpír Tanács törvényeit, név szerint, hogy vérfarkasokat bújtattatok magatoknál, nem öltétek meg őket, és amiért betörtetek a Tanácshoz… halál!

Nem lepődtem meg túlságosan ezen a kijelentésen, csak arra számítottam, hogy jobban elhúzza, és talán ki tudok találni valamit, hogy megmeneküljünk…

Claeton Daren mellé lépett:

- Hogy halnak meg? – a legkisebb megrendülést sem tudtam felfedezni a hangjában. Úgy beszélt, mintha nem is ismerne minket.

Daren megint elmosolyodott, amitől lassan már a falra tudtam volna mászni, és mélyen Claeton szemébe nézett.

- Ha ennyire nagy kedvetek van a vérfarkasokkal lenni, akkor semmi akadálya… - mondta, hogy sarkon fordult, minket pedig utána vittek.

Olyan folyosókon mentünk végig, amiket még életemben nem láttam – nem mintha sokat lettem volna itt. Ordításokat hallottam… emberek vagy vámpírok lehettek, nem tudtam volna megmondani. Éreztem a félelem szagát a levegőben…

Egy hasonló ajtó előtt álltunk meg, mint ami a arra a folyosórészre nyílt, ahol Nate volt abba a ketrecbe zárva.

Beléptünk az ajtón. Most síri csend fogadott minket, mintha az előbbi hang nem is innen jött volna, hanem valahonnan messzebbről. Daren odaszólt az egyik ajtóban álló, őrnek, hogy nyisson ki egy ajtót.

A magas, furcsa vonású férfi óvatosan az első cellához ment, és kinyitotta. Hideg levegő és vérszag tört ki a helyiségből. Láttam Alisha arcén, hogy megborzong, és szívem szerint én is ezt tettem volna, de nem akartam, hogy Daren vagy Claeton azt lássa rajtam, hogy félek akár egy fikarcnyit is.

- Alaric… - Daren mézes-mázos hangon fordult a nyugodt tekintetű férfi felé -… tiéd a megtiszteltetés – kezével a cellába mutatott, és kissé meg is hajolt hozzá.

Alaric kihúzta magát, és nem törődve a bent rá váró halállal, elindult befelé. Azura hangja pár oktávval feljebb ugrott, és kétségbe esett hanggal kapott Alaric karja után. Fájdalommal megtelt szemekkel néztek egymásra, és pár pillanatig így álltak, mintha Alaric a szemeivel mondaná meg szerelmének, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjon miatta…

Azura – bér nehezére esett – elengedte Alaric karját, és hátrébb lépett. Alaric bement a verembe, és az őr utána, majd láncokat helyezett a végtagjaira, amik a falba voltak kötve.

Bezárták az ajtót, és Daren odalépett hozzám:

- Annalie… volnál olyan kedves? – a cellára mutatott, amit az őr éppen most nyitott ki.

Aedrien felszisszent, és felhúzta ajkát hegyes szemfogairól.

Vetettem rá egy gyors pillantást, majd Claetonra is, és szó nélkül bementem a rideg, és borzalmakkal teli terembe. Az őr utánam jött, és a fajhoz láncolt. Vettem egy mély levegőt, mert elkezdte mardosni a torkom a falra száradt vér látványa és illata, és behunytam a szemem. Hallottam, ahogy becsukják az ajtót, s tovább mennek a következő cellához.

Mindenki a falhoz volt láncolva, és várt. Várta, hogy meghaljon. Nem volt sok esélyünk így egyfarkas ellen, hogy ki voltunk láncolva a falhoz, azért nem is kezdtem el menekülési útvonalon törni magam. Csak gondolkodtam. Az agyam leforgatta az életem magam előtt, mint egy előretekert filmet, és a létfontosságú részeknél megállt. Aedrien, Nate, Alaric, Azura, és mindenki… most mindent elveszítek, még hozzá véglegesen. Hiába élhet egy vámpír örökkön örökké…

- Engedheted őket! – hallottam Daren hangját a folyosóról.

Vettem még egy mély levegőt. Velem szemben egy kis rácsos ajtó kinyílt. Két szempár közeledett felém, és hangosan, eszeveszettül morgott. Jó erősen belemarkoltam a láncba, és figyeltem, ahogy a hatalmas farkas előjön a szemem elé. Hátracsapta a füleit, és olyan mérgesen morgott belém, hogy bár nem volt semmi értelme, visszafújtam rá. A farkasnak felállt a szőr a hátán, és közelebb jött, hogy alig volt tőlem egy méterre, majd hirtelen megállt, és leült előttem. Csak nézett hatalmas, fekete szemeivel, amikbe kis híján belefeledkeztem…

Füleit hegyezte, várta, mit fogok tenni. Nem értettem a viselkedését, már régen szét kellett volna tépni… talán nem éhes, vagy csak játszik velem… kíváncsi…

Megint belemart a vér illata a torkomba, de most valahogyan más volt. Sokkal élesebb, sokkal lágyam, de egyben erősebb és kívánatosabb is… mintha éreztem volna más ilyet…

 Farkas megint felállt négy erős lábára, és közelebb jött hozzám. Sejtelmes fejét felemelte, és mélye, igézően a szemembe nézett.

Ha tehettem volna, akkor elsírom magam. Olyan eszméleten és felfoghatatlan boldogság fogott el, mint még soha. Vettem egy mély levegőt, és jó mélyen magamba szívtam a farkas vérének fantasztikus illatát, mintha most érezhetném utoljára. Elmosolyodtam, és aprót ráztam a fejemen… nem akartam hinni a szememnek…

Tényleg itt van, eljött értem, azért jött, hogy megmentsen, pedig megbántottam, és elküldtem…

A farkas egy ugrással megfordult, és visszaügetett a lyukba, ahonnan előbújt az előbb, majd pillanatokkal később emberi alakban tűnt fel megint előttem.

Nem tudtam megszólalni. Odajött hozzám, és kiszabadította karjaim, és lábaim a láncok szorításából.

- Jól vagy? – törte meg a nagy csendet, bár azt kívántam bár sose tette volna.

Így akartam maradni egész életemben – ami bizony hosszú idő egy vámpírnál -, és nézni, ahogy erős, izmos teste minden lélegzetvételnél megfeszül, ahogy hallom fülemben szíve gyors, de egyenletes mozgását…

Erőt kellett vennem magamon, hogy válaszoljak a kérdésére, de jelen pillanatban ez esett a lehető legnehezebbemre…

Végül is nem a kérdésére válaszoltam, de legalább megszólaltam végre:

- Nate… - közelebb léptem hozzá -… sajnálom… nem kellett volna elküldenem téged, de féltem, érted? Nem tudtam mi lesz, ha Ray nem tudja visszafogni magát, és egymásnak mentek…

Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom. Kezeit óvatosan a nyakamra csúsztatta, és lassan közeledett felém… Vére illata kínzott, de nem érdekelt. Erőt vettem magamon, és én is közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink óvatosan értek össze, egy rövid, de annál szenvedélyesebb pillanatra, majd kissé hátrahőköltem. Egy fél pillanatig egymás szemében kerestük a választ a továbbiakra, majd vadul rátapadt szájával az enyémre. Kezeimmel közrefogtam az arcát, majd bal kezemmel beletúrtam a hajába. Egyszerre mozgott a szánk, és egyre hevesebben. Nyelve finom mozdulatokat ejtett meg felém, melyekre hasonló módon válaszoltam neki.

Nem tehettem róla, abba kellett hagynom… óvatosan elengedtem, mire ő is engem, és hátrébb lépett, hogy könnyítse a helyzetemet.

Az ajtó nyikorogni kezdett, majd valaki letépte a zsanérról, és eldobta előlünk. Aedrien az ajtóban állt, szőke tincsei az arcába lógtak.

- Mennünk kell. Bejutottak a többiek is – ránézett Natere.

Értetlenül meredtem mindkettejükre.

Nate elmosolyodott…

- Még nem tudja… - felém fordult, és mosolygott egyet magán -… még nem volt időm elmondani neki…