XIV. FEJEZET: BOSSZÚ

Ha lennének emberi tulajdonságaim, biztosan elpirultam volna ennek hallatára…

Valamiért nem érdekelt, hogy Nate vagy Aedrien mit fog mondani, vagy mi a magyarázt arra, hogy Nate itt van, és kik azok a többiek, akik bejutottak. Csak egy dologra tudtam gondolni… arra, hogy itt van! Eljött értem, azért, hogy megmentsen…

Aedrien sürgető hangon kezdett beszélni Natetel:

- Mennünk kell! Út közben mindent elmagyarázol neki, rendben? Scott és a többiek bejutottak.

Most már azért kicsit zavart, amiért nem értettem semmit, ezért érdeklődő arccal néztem rá Natere, aki megint vetett felém egy kedves mosoly arckifejezésem láttán.

Intett a fejével, hogy menjünk ki ebből a borzalmas veremből.

- Scott a csapat másik vezetője. Az ő feladata volt, hogy behozzon mindenkit az erődbe, amilyen hamar csak tud. Ezek szerint sikerült neki – elégedettség sugárzott a hangjából.

Megálltam. Ezek szerint most egy falka vérfarkas mászkál észrevétlenül idelent? Daren nem is tud róluk? Csak gratulálni tudtam magamnak, amiért hatunkat viszont megtaláltak, ráadásul, amint bejutottunk…

Nate hátra pillantott, miért álltam meg, majd visszajött hozzám.

- Minden rendben? – kissé aggódó volt a tekintete.

Nyeltem egyet, mert amit közelebb jött, éreztem a torkomban a kínzó, égető érzést, amit vére illata produkált ki belőlem. Egy köhögéshez hasonló hangot adtam ki magamból, hátha attól kevésbé lesz rossz, de nem sokat segítettem magamon.

Vállat vontam. Nem akartam, hogy most elkezdjen magyarázkodni, miért van itt, mert volt egy olyan érzésem, hogy hosszú és bonyolult történet, és ahogy Aedrien hangjából megítéltem, nem volt túl sok időnk most a magyarázkodásra, bármennyire is kíváncsi voltam arra, hogy kerülhetett ide, de ami a legfontosabb volt, azt tudtam. Tudtam, hogy érez irántam, és hogy én is hasonló érzelmeket táplálok iránta, bármennyire is ő vérfarkas, én pedig vámpír vagyok.

- Menjünk! – néztem rá, és komoly arcot vágtam.

Most nem mosolyodott el, mint vártam. Biztosan tudni akarta, min gondolkozom annyira. Láttam a tekintetében, hogy zavarja, amiért nem kérdeztem meg…

Kijutottunk a kivégző cellák folyosójáról, és egyenesen Daren felé vettük az irányt. Megjelent mellettünk egy másik férfi.

- Nate, készen állunk, csak a parancsodra vár mindenki – ő lehetett Scott – a Tanács Terem alatt várakozik mindenki.

Nate kihúzta magát, és elégedetten mondta:

- Kitűnő! – majd felém fordult – Annie, most el kell, hogy menjetek. Nagy csata van készülőben, és nem tudom, kik és hányan fognak meghalni. Nem bírnám ki, ha bajod esne… - most először láttam az ő arcán azt, hogy valami nehéz neki. Eddig azt hittem, hogy csak nekem van nehézségem mellette, de látom, hogy ez fordítva is így van, csak kicsit másként…

Nem igazán tetszett, amit mondott… még hogy menjek el? Megőrült? Miért tenném? Miért hagynám itt megint?

- Nate! Itt maradok! – makacs voltam, és ellenkezést nem tűrő.

Láttam az arcán, hogy erre számított, arra semmi képben sem, hogy beleegyezek, és szó nélkül elhagyom a területet, és vissza se nézek, még nem értem haza.

- Annie, megint belekeveredsz valamibe, amibe nem kéne… - arckifejezése fájdalmasabb lett -… miért keresed magadnak állandóan a bajt?

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

- Hát nem érted? – vágtam a fejéhez, és hangosabbra vettem a szót – Nem mehetek el! Veled akarok maradni! Veled harcolni! Tartozom neked, Nate… megmentettél…

Arca most megváltozott. Gyengéd lett… Mintha hirtelen egy másik Nate állt volna előttem. Kezét óvatosan az arcomra tette, és végig simította ujjaival. Olyan nyugodt volt…

- Komolyan mondtad? – szinte suttogott, arca pár centire volt az enyémtől – Maradni akarsz?

- Minden vágyam, hogy megbosszuljak mindent Darennek és Claetonnak… - lesütöttem a szemem.

Olyan nagy és megdönthetetlen dühöt éreztem magamban. Féltem itt maradni, de tudtam, hogy nincs más választásom. Nekem kell befejeznem. Bosszút kell állnom. Mind egy milyen áron. Ha meg kell halnom, akkor meghalok, de Darent és Claetont megbosszulom!

Nate szinte éneklő hangon próbált megnyugtatni.

- Annie! Nyugodj meg! Megcsináljuk, és Daren mindenért megfizet. Kamatostul, erre megesküszöm – két tenyere közé fogta az arcom, és egy gyengéd, leheletnyi csókot adott a homlokomra.

Úgy éreztem, hogy egészen sikerült megnyugodnom. Vettem egy mély levegőt, és leszegtem a fejem. Bíztam benne, hogy sikerülhet.

A Tanács Terem felé mentünk, megpróbáltunk inkognitóban maradni, amennyire ez lehetséges volt. Nate vezetett minket, és mindenki velünk maradt. Most vámpír és vérfarkas együtt fog harcolni az igazságért vámpír és vérfarkas ellen…

- Itt balra! – mondta Scott, és a helyes irányba mutatott, majd Nate mögött ment tovább.

Szorosan Nate mögött haladtam, minden neszre felfigyeltem, nem érdekelt, hogy mi okozta.

Beértünk a Tanács Terembe, de nem voltunk egyedül, mint ahogy arra szerintem számítottunk. Daren a terem hátuljában állt, és minket várt egy csapat gyilkolásra kiképzett vámpírral együtt. Nate mellkasából indulatokkal fűszerezett morgások törtek elő. Scott mellette termett, és támadóállásba ereszkedett. Nate egy mozdulattal maga mögé söpört. Bármennyire bízott az erőmben és a képességeimben, féltett az előttünk álló veszélytől. Arcán kiütött, hogy menyire bánja, amiért engedett nekem, hogy itt maradhassak. Ha tehette volna, most azonnal elvisz innen, vagy elrejt engem a csata végéig. Nem akartam akadékoskodni, és egyébként is ő volt a felkelés vezetője, ezért csak figyeltem a háta mögül a fejleményeket. Alaric mellettem termett, és vállamra tette a jobb kezét.

- Melletted állunk! – majd ránézett Natere és Scottra, akik csak egy biccentéssel válaszoltak neki.

Nem jött ki hang a torkomon, ezért csak eltátogtam neki, hogy „Köszönöm”. Alaric mellettem maradt, nem ment vissza a többiekhez. Nate ránézett Scottra, és bólintott egyet, ezzel pedig jelet adott neki a támadásra. Scott előrébb lépett, majd ordított egy hatalmasat, amekkora csak emberi torkán kifért, majd az ordítás alatt átváltozott. Olyan volt, mintha az ordítását bedugták volta egy erősítőbe. Betöltötte az egész termet. Daren pár pillanatig visszakozott, majd ő is előrébb lépet pár lépéssel jelezve, hogy kezdhetik.

Megremegett a föld. A kövek a padló alatt elkezdtek mocorogni. Most először történet velem, hogy Daren felé vetettem egy kaján, és önelégült mosolyt a morajlások hallatása. Tudtam, mit azok, és hogy Darennek semmi esélye ellenük, bármennyien vannak…

Claeton arckifejezése félelmet sugárzott, ami csak még nagyobb boldogságként ért.

Majd a kövek elkezdtek megrepedni, amit erős hangok kísértek. Daren intett két vámpírjának, hogy nézzék meg, mi folyik ott. Egyszerre lépkedtek. A hasadás felé álltak, és lenéztek a sötét verembe, majd ijedt arccal hátra ugrottak, de már túl késő volt. Az előtörő vérfarkasok közül pár rájuk vetette magát, és szétszedték őket. Daren erre ordított egyet, és megindult felénk csatlósaival maga mögött.  Nate ugrott egyet, és farkas alakban ért földe, erre mi is megindultunk. A vérfarkasok előtörtek a terem alól, és ahány vámpírt csak tudtak, annyit elkaptak, és széjjelszaggattak.

Scott Daren felé futott. Ezüstös-fekete, vastag bundája miatt bármikor meg tudtam volna különböztetni a többitől. Nate utána szaladt, mindkettejüket csak egyetlen cél vezérel. Pont, ahogy engem is…

Rohantam, át a termen, Daren felé, de közben nagyon figyeltem, nehogy váratlan támadás érjen. Elugrottam egy nekem eső vámpír elől, majd hirtelen megálltam. Kezeimet ökölbe szorítottam, ujjaim elfehéredtek, és a velem szemben álló vámpírt méregettem. Mélyen a szemembe nézett, majd futni kezdett felém. Claeton sokat tanulhatott Darentől, mert a taktikája sokkal ügyesebb volt, mint régen. A célja mindenáron az volt, hogy hátulról érjen el, és a torkomnak mehessen. Morogni kezdtem, és felé ugrottam. Kivédte az ütésem, és a terem közepén álló csillárra ugrott, ami szinte meg sem érezte a súlyát. Rám vetette magát. Most felülről akart lecsapni, de megint kudarcot vallott. Egyre mérgesebb lett, láttam a szemében a tüzet, hogy megöljön… de ezzel sem tudtam foglalkozni. Kizártam mindent. Az ő érzéseit, és szinte az enyémeket is. Csak egy dolog járt az eszemben: a bosszú… hiszen megérdemelte, hogy megöljem. Elárult minket… ezért meg kell halnia, és az én kezem által...

Megelégeltem a kis játékunkat, és teljes erőbedobással felé ugrottam, majd letepertem a földre. Fogaimmal torka felé indultam, de nem tudtam elérni, mert átrepültem a terem ellenkező irányába. Nekiestem egy oszlopnak, ami kettétört a becsapódásom helyénél. Keresni kezdtem azt, aki meghiúsította tervem.

Szinte érthetetlenül ejtettem ki a nevet a számon.

- Daren… - tudtam, hogy szemeim megint elkékülnek.

Ott állt velem szemben a két férfi, akiket gyűlöltem, akik csak fájdalmat okoztak nekem. Éreztem, hogy már nem az elmémmel gondolkodok, hanem a feltörni készülő és mindent elsöprő dühömmel. Még soha nem voltam ennyire mérges valakikre. Fél másodperc alatt visszaértem hozzájuk, és rávetettem magam Darenre. Mikor ugrottam, láttam, hogy nem vagyok egyedül. Két farkas is pont most kívánt végezni vele. Rögtön felismertem őket. A figyelmem egy pillanatra lankadt, és megtörtént a baj. Claeton rám vetette magát, és lerántott a földre. Hangosan sziszegett, vicsorgott rám éles fogai mögül. Nem bírtam megmozdulni… a végtagjaim nem akartak engedelmeskedni nekem, nem tudtam Claetont lerázni magamról. Oldalra fordítottam a fejem, hogy legalább lássam, hogyan hal meg Daren, ha már nekem is meg kell. Nem féltem… nem volt mitől félnem, ha magammal vihetem a tudatot a halálba, hogy Daren is meghal velem együtt.

Nate és Scott ráugrott Daren hátára, aki egy egyszerű lökéssel lerázta magáról az ezüstös színű farkast, aki egy márványoszlopnak repült, és nem mozdult. Nate azonban még mindig rajta volt, éles fogait belemélyesztette Daren vállába. Felnéztem Claetonra, aki nagyban gondolkozott… vajon elengedjen, és segítsen Darennek, vagy fogjon továbbra is… ezt most én használtam ki, és lerúgtam magamról. Háromszor is megpördült a levegőben, mire földet ért, természetesen talpra. Amint érezte lábaival a talajt, rögtön visszaszáguldott felém. Felkészültem mindenre. Tudtam, hogy most még nem halhatok meg. Még nem! Előtte meg kell ölnöm Claetont is, bármennyire is a családom tagja volt…

Körülöttem a vérfarkasok az ellenséges vámpírokat irtották, a vámpírok pedig az én oldalamon harcoló farkasokat gyilkolták… nem láttam, vajon mi lesz a vége, ki fog nyerni, ki fog meghalni…

Claeton megint megindult felém. Kezdett elegem lenni az állandó próbálkozásaiból. Most, vagy soha! Meg kell tennem! Végzek vele egyszer és mindenkorra…

Elkaptam jobb alkarját, és a háta mögé húztam, amíg el nem kezdett a csontja törni. Olyan hangja volt, mintha követ akarnánk törni. Ordítani kezdett, amire csak még erősebben szorítottam, majd belém nyilallt a fájdalom. Elengedtem a törött karú ellenségem, és a vállam felé kaptam, hogy leszedjem magamról a vérfarkast. Daren kihívott minden betanított kutyát. Földre ereszkedtem, és kitörtem a farkas nyakát, majd eldobtam magamtól, mintha csak egy darab fa lett volna. Éktelenül sajgott a vállam. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne a fájdalom nyerjen. Megint felálltam, és megkerestem szememmel Claetont, de sehol nem láttam. Megakad a szemem Darenen, és az ő vele viaskodó farkason. Nate csupa seb volt, Daren pedig fáradt. Segítenem kellett neki, ezért rohanni kezdtem, bár kicsit lassabb voltam a harapás miatt a kelleténél. Nate vére most jobban kínzott, mint eddig bármikor. Bundája csapzott volt, egyes részeken összeragadt az alvadt vértől, Daren azonban még egészen jól bírta. Végül is, akármennyire erős is volt Nate, egy több ezer éves vámpírral ő sem vehette fel a harcot. Aggódni kezdtem, majd nem törődve a vállamba és a torkomba nyilalló fájdalmammal, nekiugrottam Darennek. Nem számított rám, ezért egy pillanatig nem figyelt Natere, aki földre tudta kényszeríteni. Nate hirtelen megállt. Felnézett az emelvényre, ahol Claeton állt, kezében egy íjjal. Felénk tartotta a fegyvert. Nem tudtam eldönteni, kire célozhat, de nagyon reméltem, hogy nem Natere. Szemeim könyörgővé váltak, nem mozdultam. Nate engem nézett, de Darent nem engedte felállni a földről. Claeton kihúzta az íjat, majd elengedte a nyílvessző végét. Láttam, ahogy egyre csak közeledik felém, de még mindig nem mozdultam. Úgy gondoltam, meg tudok állítani egy nyilat, nem lehet nagy gond… majd mielőtt mindent átgondolhattam volna, a nyílvessző becsapódott… de nem oda, ahova kellett volna. Sötétséget láttam magam előtt, ahogy elém ugrott valaki. Hátra néztem, mert titkon reméltem, hogy nem az, akire gondoltam… Daren két lábon állt, és az előttem heverő farkasra meredt szemeivel.

Remegni kezdtem. Olyan hangosan ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért.

- Neeeee! – összerogytam Nate felett, és megsimítottam a kiálló nyílvessző mellett vastag bundáját.

Claetont kerestem megint a tekintetemmel, aki még mindig ugyanott állt, kezében a gyilkos fegyverrel, ami most elvette tőlem életem egy részét…

Daren kimerült, meggyötört hangon felszisszent mögöttem:

- Vége van, Annalie! Vesztettél! – kiegyenesedett, bár látszott rajta, hogy nagy fájdalommal járt.

Körbenéztem. Már alig volt valaki talpon. Mindenfelé vérfarkas és vámpír tetemekkel volt fedve a padló.

Kezemmel végigsimítottam körben a nyíl körüli területet, majd megragadtam a nyílvesszőt, egy fél pillanat alatt felálltam, megfordultam, és teljes erőmből belevágtam Daren mellkasába. Hátrahőkölt, majd nekem támadt. Olyan düh és harag vezértelt, hogy legyőzhetetlennek éreztem magam. A háta mögé kerültem, és a torkának estem. Fogaim belemélyesztettem a nyakába, és két kezemmel kitörtem azt a helyéből. Daren két részben esett le a földre. Arca kifejezéstelen volt, végtagjai és egész teste tehetetlen. Meghalt. Megöltem őt…

De még nem fejeztem be. Claetonra vetettem a pillantásom, aki már nem az emelvényen állt. Eltűnt. Mindig tudtam, hogy gyáva, de hogy ennyire… meg akartam nyugodni.

Megint letérdeltem a földön fekvő vérfarkashoz. Sírni akartam, de nem ment. Valaki a vállamra tette a kezét.

Alaric állt fölöttem, jobb kezét szorosan bal oldalához szorította. Megharaphatta egy farkas… de legalább ő él. És nincs nagy baja.

- Annie… - a kezem után nyúlt, hogy felhúzzon -… nem halt meg!

Hitetlenkedő tekintettel néztem rá. Először nem értettem kiről beszél. Talán Daren túlélte?

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Nate… nem halt meg – elmosolyodott, de nagyon nehéz volt neki – Ha meghalt volna, akkor visszaváltozik emberré…

Közel hajoltam hozzá, amennyire csak ösztöneim engedték. Hallani akartam a leheletét, érezni a szíve dobogását. Nagyon gyenge volt. Alig élt, de küzdött…

- Nate, hallasz engem? – kérleltem.

Nem reagált látható módon, de jobban éreztem szívverését.

Megnyugodtam. Él… tényleg él!

- És a többiek? – fordultam vissza Alarichez.

Vett egy mély levegőt. Azura, Alisha és Lacy nem maradtak itt. Tudták, hogy nekik nincs semmi esélyük, és hogy csak megnehezítenék a dolgunkat. Ha itt vannak, akkor nem tudok csak félig az ellenségre koncentrálni. Hiszen mindig tudni akartam volna, hol vannak, és jól vannak-e…

Elmosolyodtam. Azura nem olyan makacs, mint én, Alisha meg olyan kis törékeny, bár elég erős, Lacy pedig szintén nem harcra termett… örültem, hogy jól vannak.

- Aedrien? – kérdeztem megint visszaesve az aggódásba.

- Rendbe jön, ne aggódj miatta. Ray, Brian és Ryley is megvannak. Ryleynak nincs semmi baja, a többiek meg megúszták kisebb sérülésekkel.

Scottot kerestem, és még mindig ugyanott feküdt, ahol volt. Ő is farkas alakban. Hála az égnek, nem lett nagy baja. Feltápászkodtam a földről. Mozgásokra lettem figyelmes. Egy csomó vérfarkas kezdett magához térni. Rengetegen túlélték. Győztünk. Daren, és a csatlósai mind meghaltak, kivéve egy valakit… Claetont…

- Elmenekült… - suttogtam.

Alaric vett egy mély lélegzetet:

- Talán így a legjobb.

Felháborodottan néztem a szemébe. Nem akartam vele kiabálni, de nem tudtam kontrolálni magam:

- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen meg akart ölni… és majdnem megölte őt… - lenéztem Natere. Még mindig nem mozdult…

Alaric nem felelt, csak hátat fordított nekem, és elindult Scott felé. Felemelte, és az ajtó felé indult vele.

Aedrien mellettem termett.

- Jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon.

A nyakába borultam, és erősem magamhoz szorítottam.

- Nem… - feleltem -… nem vagyok jól.

Percekig így álltunk. Bár nem tudtam, még is olyan érzésem volt, mintha sírnék.

Elengedett.

- Menjünk haza! – a szemem kereste, és mikor megtalálta, és megbizonyosodott arról, hogy kicsit megnyugodtam, lehajolt a földre, és óvatosan felemelte Nate meggyötört, kimerült testét.

Sikerült. Tényleg sikerült… megnyertük, és Daren meghalt. Azt akartam gondolni, hogy ezzel vége van, de nem akartam hamis illúziókba rángatni magam, hiszen Claeton még él, és volt egy olyan érzésem, hogy most ő következik a bosszúállásban. Alig vártam, hogy megint találkozhassak vele, de megesküszöm, ha így lesz, nem fogok gondolkodni, vagy gyöngének mutatkozni. Meg fogom ölni!

XIII. FEJEZET: HALÁLFÉLELEM

Tágra nyílt szemekkel néztem. Nem volt semmi baja sem… sőt, még mosolygott is.

Alaric nem tudott mit mondani a látottakra, és Azura is csak kereste a megfelelő szavakat. Mindkettejük arcán olyan megdöbbenés ült, olyan értetlenség… egymásra néztem, majd megint Claeton felé. Még percekig csak meredtem magam elé, mikor Alaric végre erőt vett magán, és megszólalt:

- Daren, még is mit jelentsen ez? – most felháborodottság váltotta fel a hangját.

Kaján vigyor jelent meg Daren arcán, amitől – bár szinte lehetetlen – hányinger fogott el, vagy valami hasonló…

- Nos, hogy is fogalmazzak… - vett egy mély levegőt, és elindult Claeton felé -… nos, Claeton elárult téged, kedves barátom. Oda adtam neki a könyvet, hogy tegye le a szobájában, mintha ott hagyta volna. Tudtam, hogy első dolgod lesz, hogy el gyere, és megmentsd őt – Alaric megint tett egy próbálkozást, hogy nekimenjen Darennek, de visszatartotta az a két vámpír.

Ordítani tudtam volna. Claeton tényleg képes volt erre? Képes volt elárulni minket? Csapdába csalni? Valahogy nem akartam igazat adni ennek az egésznek. Lehet, hogy csak Daren kényszeríti valamivel…

Alaric odafordult Claeton felé, aki még mindig mozdulatlanul, és szótlanul, mosolyogva állt az ajtónak támaszkodva.

- Hogy tehetted ezt velünk? – keserű és nyers volt Alaric hangja.

Ennyi féle érzelmet váltakozni egy este alatt nagyon régen láttam az arcán. Ez kissé megrémített. El nem tudtam képzelni, mit érezhet most szegény Alaric…

Azura arca olyan volt, mint akinek most halt meg egy rokona. Gyász és szomorúság volt úrrá rajta… ha jobban belegondoltam, tényleg elvesztett valakit. Claetont…

Daren kihúzta magát, és elindult felém. Lépései lassúak, könnyedek voltak, de számomra még is nehezek, ahogy egyre közelebb került hozzám…

- Annalie, nagyot csalódtam benned… - egy apró hajtincsemet a fülem mögé tette -… szövetkezni az ellenséggel, megbízni egy kutyában, behinni a házadba, és ellátni a sebeit… nem is tudom megszámolni, hány szabály szegtél meg ezzel a megfontolatlan tetteddel… - most a többiek felé fordult -… és mekkora veszélynek tetted ki a családodat.

Ray alig tudott úrrá lenni indulatain. Láttam a gyilkolási vágyat a szemében, de ez most nem tudott foglalkoztatni, csak egyetlen egy dolog… Claeton! Elárulta, hogy mit tettem… ráadásul Darennek, aki tudjuk, hogy ki nem állhatja a farkasokat, és még át is áll az ő oldalára…

Lélegeznem kellett párat, hogy megnyugodjak, mert attól tartottam, hogy a következő én leszek, akit vissza kell tartani, nehogy nekiugorjon valaki torkának.

Claeton még egy kérdésünkre sem válaszolt, csak állt ott, és figyelt. Semmi érzelmet nem láttam az arcán, csak azt az undok, kiábrándító mosolyt, melyet akkor varázsolt magára, amikor szóba került az árulása…

Elkezdtem gondolkodni… most lesz? Mit fog kitalálni Daren? Mi lesz a tetteink következménye? Talán halál? Vagy még annál is rosszabb?

Megköszörülte a torkát, és úgy fordult, hogy mindenki jól láthassa:

- Van esetleg valakinek valami mondanivalója? – olyan arcot vágott, mintha tudná, hogy senki nem fog megszólalni, és ezt jól gondolta…

Pedig nekem fel kellett volna szólalnom, hogy ők nem tehetnek róla, én hoztam őket a házba, ők semmiről nem tehetnek, csak hogy ez lehetetlen, mivel nem csináltak semmit ez ellen… ha szólnak Darennek, hogy mi történik, akkor megússzák, de ők szeretnek engem… nem tettek ilyet, leszámítva persze Claetont…

Igen! Claeton ezért tette… félt Darentől…

Ökölbe szorult a kezem, éreztem, ahogy a düh egyre inkább elhatalmasodik bennem, és megtörtént, amire a leginkább nem számítottam… a mellettem álló vámpírt – aki rám ügyelt – egy mozdulattal félre löktem, és rávetettem magam Claetonra. Fogaim jó erősen belemélyesztettem a vállába, és leterítettem a földre, mint egy állatot. Felordított, majd lerúgott magáról. Nekiestem a falnak, de meg sem éreztem, megint előtte álltam, támadásra, sőt, ölésre készen, ha szükséges…

Bele sem mertem gondolni, hova tudom még fokozni a büntetést, amit kapni fogok azért, mert megölöm őt.

Daren csatlósai elindultak felém, de Daren leintette őket:

- Hagyjátok, ez az ő harcuk! – megint elmosolyodott, de már nem érdekelt sem az, sem a hangneme.

Egyedül az érdekelt, hogy megbosszuljak mindent Claetonnak… azt, hogy elárult engem, és mindenkit… éreztem, hogy a szemeim éj kékké változnak, ösztöneim pedig csak azt suttogják egyre hangosabban a fülembe, hogy „ölj!”.

Claeton gonosz mosolyt ejtett meg felém, majd elindult felém. Az első ütését kivédtem, és ő is az enyémet.

- Gyáva alak vagy Claeton! – szegeztem neki a mondatot, és megint a torkának ugrottam.

Lefogta a karjaim, a hátamnak szegezte őket, hogy mozdulni sem tudtam. Hallottam, ahogy Aedrien és Alaric felszisszen.

- Nos, Annie, inkább, mint hogy halott legyek – közel hajolt hozzám – Nézz csak körül, mit látsz?

Megakadt a szemem Aedrienen. Kétségbeesett arccal nézett felé. Szinte leolvasható volt róla, hogy félt… engem… Összeszorult a torkom, és abbahagytam a küzdés, hogy kiszabaduljak Claeton karjai közül. Lesütöttem a szemem… igaza volt. Semmi értelme, hogy küzdjek ellene, akkor is legyőzött. Megint… Daren mindenkit legyőz, mindenkin felül kerekedik, és nem tehetünk ellene semmit… csak akkor élheted túl, ha mellé állsz, és elárulod azokat, akiket szeretsz… Claeton inkább ezt az utat választotta.

Elengedett a szorításából, és maga felé fordított.

- Miért? Te mit tettél volna az én helyemben? – halkabban beszélt, mint eddig.

Kissé felháborodottan válaszoltam neki:

- Mit tehettél volna? Azon kívül, hogy elárulod a családod? Elárulsz mindenkit? – úgy éreztem, pillanatokon belül felrobbanok a bennem dúló érzésektől.

Nem válaszolt. Láttam rajta, hogy bántja a dolog, de különösebben nem foglalkoztam vele. Csak egy dolog foglalkoztatott, hogy valahogyan kijussunk innen. Kellett egy terv… lehetőleg jobb, mint amiért idekerültünk…

Pár percig némán meredtem Claetonra, de teljesen máson járt az eszem, majd Daren csatlósai távolabb húztak engem tőle, nehogy megint neki akarjak menni.

- Nos – Daren felemelte az állát, és méltóságteljes hangnemre váltott – Döntöttem! – mondtam, majd intett a kezével, és mindnyájunkat közrefogtak a vámpírok, hogy mozdulni is alig-alig tudtunk – A büntetésetek, amiért megszegtétek a Vámpír Tanács törvényeit, név szerint, hogy vérfarkasokat bújtattatok magatoknál, nem öltétek meg őket, és amiért betörtetek a Tanácshoz… halál!

Nem lepődtem meg túlságosan ezen a kijelentésen, csak arra számítottam, hogy jobban elhúzza, és talán ki tudok találni valamit, hogy megmeneküljünk…

Claeton Daren mellé lépett:

- Hogy halnak meg? – a legkisebb megrendülést sem tudtam felfedezni a hangjában. Úgy beszélt, mintha nem is ismerne minket.

Daren megint elmosolyodott, amitől lassan már a falra tudtam volna mászni, és mélyen Claeton szemébe nézett.

- Ha ennyire nagy kedvetek van a vérfarkasokkal lenni, akkor semmi akadálya… - mondta, hogy sarkon fordult, minket pedig utána vittek.

Olyan folyosókon mentünk végig, amiket még életemben nem láttam – nem mintha sokat lettem volna itt. Ordításokat hallottam… emberek vagy vámpírok lehettek, nem tudtam volna megmondani. Éreztem a félelem szagát a levegőben…

Egy hasonló ajtó előtt álltunk meg, mint ami a arra a folyosórészre nyílt, ahol Nate volt abba a ketrecbe zárva.

Beléptünk az ajtón. Most síri csend fogadott minket, mintha az előbbi hang nem is innen jött volna, hanem valahonnan messzebbről. Daren odaszólt az egyik ajtóban álló, őrnek, hogy nyisson ki egy ajtót.

A magas, furcsa vonású férfi óvatosan az első cellához ment, és kinyitotta. Hideg levegő és vérszag tört ki a helyiségből. Láttam Alisha arcén, hogy megborzong, és szívem szerint én is ezt tettem volna, de nem akartam, hogy Daren vagy Claeton azt lássa rajtam, hogy félek akár egy fikarcnyit is.

- Alaric… - Daren mézes-mázos hangon fordult a nyugodt tekintetű férfi felé -… tiéd a megtiszteltetés – kezével a cellába mutatott, és kissé meg is hajolt hozzá.

Alaric kihúzta magát, és nem törődve a bent rá váró halállal, elindult befelé. Azura hangja pár oktávval feljebb ugrott, és kétségbe esett hanggal kapott Alaric karja után. Fájdalommal megtelt szemekkel néztek egymásra, és pár pillanatig így álltak, mintha Alaric a szemeivel mondaná meg szerelmének, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjon miatta…

Azura – bér nehezére esett – elengedte Alaric karját, és hátrébb lépett. Alaric bement a verembe, és az őr utána, majd láncokat helyezett a végtagjaira, amik a falba voltak kötve.

Bezárták az ajtót, és Daren odalépett hozzám:

- Annalie… volnál olyan kedves? – a cellára mutatott, amit az őr éppen most nyitott ki.

Aedrien felszisszent, és felhúzta ajkát hegyes szemfogairól.

Vetettem rá egy gyors pillantást, majd Claetonra is, és szó nélkül bementem a rideg, és borzalmakkal teli terembe. Az őr utánam jött, és a fajhoz láncolt. Vettem egy mély levegőt, mert elkezdte mardosni a torkom a falra száradt vér látványa és illata, és behunytam a szemem. Hallottam, ahogy becsukják az ajtót, s tovább mennek a következő cellához.

Mindenki a falhoz volt láncolva, és várt. Várta, hogy meghaljon. Nem volt sok esélyünk így egyfarkas ellen, hogy ki voltunk láncolva a falhoz, azért nem is kezdtem el menekülési útvonalon törni magam. Csak gondolkodtam. Az agyam leforgatta az életem magam előtt, mint egy előretekert filmet, és a létfontosságú részeknél megállt. Aedrien, Nate, Alaric, Azura, és mindenki… most mindent elveszítek, még hozzá véglegesen. Hiába élhet egy vámpír örökkön örökké…

- Engedheted őket! – hallottam Daren hangját a folyosóról.

Vettem még egy mély levegőt. Velem szemben egy kis rácsos ajtó kinyílt. Két szempár közeledett felém, és hangosan, eszeveszettül morgott. Jó erősen belemarkoltam a láncba, és figyeltem, ahogy a hatalmas farkas előjön a szemem elé. Hátracsapta a füleit, és olyan mérgesen morgott belém, hogy bár nem volt semmi értelme, visszafújtam rá. A farkasnak felállt a szőr a hátán, és közelebb jött, hogy alig volt tőlem egy méterre, majd hirtelen megállt, és leült előttem. Csak nézett hatalmas, fekete szemeivel, amikbe kis híján belefeledkeztem…

Füleit hegyezte, várta, mit fogok tenni. Nem értettem a viselkedését, már régen szét kellett volna tépni… talán nem éhes, vagy csak játszik velem… kíváncsi…

Megint belemart a vér illata a torkomba, de most valahogyan más volt. Sokkal élesebb, sokkal lágyam, de egyben erősebb és kívánatosabb is… mintha éreztem volna más ilyet…

 Farkas megint felállt négy erős lábára, és közelebb jött hozzám. Sejtelmes fejét felemelte, és mélye, igézően a szemembe nézett.

Ha tehettem volna, akkor elsírom magam. Olyan eszméleten és felfoghatatlan boldogság fogott el, mint még soha. Vettem egy mély levegőt, és jó mélyen magamba szívtam a farkas vérének fantasztikus illatát, mintha most érezhetném utoljára. Elmosolyodtam, és aprót ráztam a fejemen… nem akartam hinni a szememnek…

Tényleg itt van, eljött értem, azért jött, hogy megmentsen, pedig megbántottam, és elküldtem…

A farkas egy ugrással megfordult, és visszaügetett a lyukba, ahonnan előbújt az előbb, majd pillanatokkal később emberi alakban tűnt fel megint előttem.

Nem tudtam megszólalni. Odajött hozzám, és kiszabadította karjaim, és lábaim a láncok szorításából.

- Jól vagy? – törte meg a nagy csendet, bár azt kívántam bár sose tette volna.

Így akartam maradni egész életemben – ami bizony hosszú idő egy vámpírnál -, és nézni, ahogy erős, izmos teste minden lélegzetvételnél megfeszül, ahogy hallom fülemben szíve gyors, de egyenletes mozgását…

Erőt kellett vennem magamon, hogy válaszoljak a kérdésére, de jelen pillanatban ez esett a lehető legnehezebbemre…

Végül is nem a kérdésére válaszoltam, de legalább megszólaltam végre:

- Nate… - közelebb léptem hozzá -… sajnálom… nem kellett volna elküldenem téged, de féltem, érted? Nem tudtam mi lesz, ha Ray nem tudja visszafogni magát, és egymásnak mentek…

Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom. Kezeit óvatosan a nyakamra csúsztatta, és lassan közeledett felém… Vére illata kínzott, de nem érdekelt. Erőt vettem magamon, és én is közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink óvatosan értek össze, egy rövid, de annál szenvedélyesebb pillanatra, majd kissé hátrahőköltem. Egy fél pillanatig egymás szemében kerestük a választ a továbbiakra, majd vadul rátapadt szájával az enyémre. Kezeimmel közrefogtam az arcát, majd bal kezemmel beletúrtam a hajába. Egyszerre mozgott a szánk, és egyre hevesebben. Nyelve finom mozdulatokat ejtett meg felém, melyekre hasonló módon válaszoltam neki.

Nem tehettem róla, abba kellett hagynom… óvatosan elengedtem, mire ő is engem, és hátrébb lépett, hogy könnyítse a helyzetemet.

Az ajtó nyikorogni kezdett, majd valaki letépte a zsanérról, és eldobta előlünk. Aedrien az ajtóban állt, szőke tincsei az arcába lógtak.

- Mennünk kell. Bejutottak a többiek is – ránézett Natere.

Értetlenül meredtem mindkettejükre.

Nate elmosolyodott…

- Még nem tudja… - felém fordult, és mosolygott egyet magán -… még nem volt időm elmondani neki…

 

XII. FEJEZET: CSAPDA

Egész éjjel a szobámban gubbasztotta, semmi kedvem nem volt lemenni, és mások szidását hallgatni, amiért idehoztam a farkasokat. Hallottam, hogy Jeff elment, mikor egy másik farkas megjelent nálunk, hogy Nate elmegy, és ők is vele tartanak sereget toborozni. Jeff már volt annyira jól, hogy velük mehessen, ezért egy cseppet sem habozott.

Tudtam, hogy így a legjobb. Hogy Nate és a többiek már nincsenek itt, messze járnak… még is olyan érzésem volt, hogy valami hiányzik belőlem. Rosszkedvem volt. Talán lelkiismeret furdalásom, talán csak haragudtam Natere, vagy csak Rayre, vagy Aedrienre… vagy magamra… igen! Magamra! Végül is voltam ennek az egésznek az okozója. Ha nem maradok ott, és szöktetem meg Aedrient, magammal hozva egy vérfarkast, akkor talán mind ez nem így történik…

A torkom szinte már ordított egy kis vérért, tehát lementem a nappaliba. Lacy ott ült a fehér kanapé egyik végén, Aedrien pedig mellette. Nem mozdultak. Ray a törött ablaknál állt, Alaric pedig telefonált. Ha jól hallottam, akkor egy üvegessel… csodálkoztam, hogy azonnal nem hívott szakembert, hogy megtörtént a tegnapi, bár biztosan nagyot nézett volna, ha meglátja az egymásnak ugró vérfarkast és vámpírt a ház mellett.

Alisha kijött a konyhából, és elém lépett. Fel voltam készülve mindenfajta szidásra…

- Jeff el akart köszönni tőled, de nem mert zavarni… - beletúrt a nadrágzsebébe, és kihúzott egy kis levelet belőle – De… Nate küldött neked egy levelet.

- Köszönöm – mondtam, és elvettem tőle a papírdarabot.

Ránéztem Aedrienre, aki a földet kémlelte.

Vettem egy mély lélegzetet, majd komótos tempóban felsétáltam a szobámba. Lassan akartam felérni, mert tudtam, ha fenn leszek, akkor ki kell bontanom a levelet, és el kell, hogy olvassam. Kicsit féltem, mi lehet benne…

Kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és leültem a kis kanapém karfájára, és elkezdtem széthajtogatni a levelet. Remegett a kezem.

Annie… bocsáss meg nekem!

Nem gondolkodtam, csak mentem az érzéseim után… de látom, hogy hiba volt.

                                                                                                       Nate

Nagyot sóhajtottam, és letettem magam mellé a levelet. Kinéztem az ablakon, mintha csak arra várnék, hogy Nate pillanatokon belül kibújik az egyik bokorból, és az imádott mosolyával újra jobb kedvre derít engem.

Tudtam, hogy nem jelent biztonságot ránk, de még is azt akartam, hogy itt legyen. Velem…

Betettem a fiókomba a cetlit, és lerohantam a többiekhez. Alaric már nem telefonált, hanem magyarázott valamit Ryleynak.

- Mi folyik itt? – ejtettem meg a kérdést Aedrien felé.

- Elmegyünk Darenhez – mondta, majd felállt a kanapéról.

Lesütöttem a szemem. Most még kevesebb volt az esélyünk Daren csapataival szemben. Még akkor is kételkedtem, amikor itt voltak velünk a farkasok… nem hogy most, mikor itt vagyunk kilencen Daren több száz fős vámpírjai és vérfarkasai ellen.

Nem akartam beleszólni Alaric döntésébe, így csak bólintottam egyet Aedrien felé, majd átmentem a konyhába. Azura valamit írogatott a pulton. Oda mentem hozzá.

- Azura… - mélyet sóhajtottam -… szerinted jól tettem, hogy elküldtem innen őt?

Felém fordult, és arcom két tenyere közé vette. Kedvesen elmosolyodott:

- Ha úgy érzed, hogy jól tetted, akkor úgy van. De ha kétségeid vannak ez ellen, akkor az azt jelenti, hogy sokkal többet jelentett neked, mint amit bevallottál magadnak…

Egy apró csókot nyomott a homlokomra, és kiment a szobából. Mozdulatlanul álltam. Talán igaza lenne?

Szívesen elgondolkodtam volna ezen, de Alaric felszólító hangja megtörte gondolkodni vágyó hangulatom…

Visszamentem a nappaliba. Már mindenki ott állt, vagy ült Alaric körül.

- Szóval – mondta – Ha már mindenki itt van, akkor elmondanám a tervet. Először is: csapatokra bomlunk. Azura, Brian és én a fő bejáraton fogunk bemenni, hogy mindenki lásson minket. Ryley, Lacy és Alisha a keleti oldalon kell, hogy bejusson. Van ott valahol egy alagútrendszer, aminek pont a Váróterem alatt van vége. Annie, Aedrien és Ray pedig a nyugati oldalon, a farkasok celláinál fog bemenni. Van esetleg kérdés?

Gyorsan feldolgoztam mindent. Nem igazán tetszett ez a terv, de nem tehettem semmit.

Ray természetesen megint elkezdett kérdezősködni:

- És mi hova kell, hogy menjünk? Egyébként nem mintha lenne bármi kifogásom az ellen, hogy kinyírjak pár dühös kutyát… – rám nézett -… mivel tegnap nem hagyták, de minek ott megyünk be?

Nem foglalkoztam azzal, amit mondott, hanem válaszoltam a kérdésére, amit nem igazán nekem tett fel:

- Azért, mert ott nem leszek őrök. Nem sok vámpír merészkedik be oda, és aki még is ott akarna bejutni, azt elintézik Daren „háziállatai”.

Felnevetett a kifejezés hallatára, és Ryley felé fordult:

- Honnan tudjuk mindezt? – karjait keresztbe fonta, és félredöntötte a fejét.

- A könyvből – bökött rá a kötetre az asztalon – Mondtuk, hogy minden benne van, ami segíthet élni egy vámpírnak…

Ray felnevetett:

- Szóval ez a könyv a Tanácsot a vámpírok ellenségének tartja, és ezért leírja, hogy hol lehet bejutni észrevétlenül?

Ryley bólintott.

- De ha ez a könyv Daren tulajdona, akkor tudnia kellene, hogy ez le van benne írva, nem? – kérdezte Alisha a homlokát ráncolva.

- Ebben van valami, Alaric – szólaltam meg most először – Miért adta oda Daren Claetonnak a könyvet, ha ennyit ér, és ha benne van a legnagyobb veszélytitka rá és a Tanácsra nézve.

Alaric gondolkodott… kétszer körbejárta a nappalit, és leült a kanapéra.

- Oda kell mennünk! Most már biztos! És tartjuk magunkat a tervhez. Akár le van írva, akár nem, akkor is ott kell bemennünk. Ha ti is a bejáratnál jöttük be, akkor nem közlekedhettek akárhogyan az erődben. Ma éjjel indulunk. Készüljetek fel! – várt még pár pillanatot, aztán megköszörülte a torkát, és kiment a nappaliból.

- Hánykor indulunk? – kérdeztem Ryleytól.

Vállat vont.

- Vadászni mennél? – kérdezte, majd közelebb lépett hozzám.

Bólintottam, majd ő is.

- Veled megyek! – Brian elállt a faltól, aminek eddig nekitámaszkodott.

Mosolyogtam. Örültem, hogy nem kell egyedül mennem.

Végigfutottunk a téren, be egy mellékutcába, és megálltunk. Figyeltem. Most nem volt annyi időnk, hogy jó alaposan végiggondoljuk, ki lesz az áldozat. Persze még akkor sem mindig a legjobb a választás. Eszembe jutott az a kisgyerek, akinek Ray és én megöltük a szüleit. Nem akartam még egyszer olyan hibát elkövetni…

- Erre! – Brian megzavarta lelkiismeret furdalásom, és intett, hogy kövessem őt egy ház erkélyére.

Felugrottam mellé a második emeletre, és hallgatózni kezdtem. Dobbanások hallatszódtak a lakásból. Nyeltem egyet. Ketten voltak odabent. Most biztos voltam benne, hogy többen nincsenek.

Brian alig megerőltetve magát, letörte a kilincset, majd meglökte az ajtót, és az kinyílt. Az erkély a nappaliba nyílt.

- Alszanak. Ha jobban odafigyelsz, akkor hallod a könnyed, nyugodt lélegzetüket.

Erre nem válaszoltam, de megejtettem egy apró mosolyt. Benyitott a szobába, ahol aludtak. Mögötte mentem. Odabent teljes sötétség volt, csak onnan tudtam, hol vannak, hogy éretem vérül illatát.

Brian odament a férfihez, én pedig a nőhöz. Még olyan fiatalok voltak.

Fölé hajoltam, és elsöpörtem hosszú, szőke haját a nyakáról. Nagyon pontosan haraptam meg. A vér olyan kellemes volt, hogy szinte cirógatta a torkomat, ahogy végig folyt rajta.

Elvettem a szám a nyakáról, és ránéztem Brianre. A férfi már halott volt az ágyon, ezek szerint ő már hamarabb befejezte.

- Lassan csinálod, nem mondták még? – kérdezte gúnyosan.

Nem válaszoltam, csak mellé léptem, és vetettem rá egy gyors, gonosz nézést. Felemelte a kezeit, mintha nem tett volna semmit, és állával az erkély ajtó felé bökött.

Leugrottunk az emeletről, és visszafutottunk a házhoz.

Alaric és Ryley elénk jöttek, és eltökélt hangon beszéltek:

- Indulunk!

Remek. Nem volt sok kedvem ehhez, de már régen szerettem volna egy-két dolgot számon kérni Darentől. Végül is ő volt minden rossz dolog oka, ami velünk történt a napokban. Persze ha ő nincs, akkor nem ismerem meg azt a két valakit, aki most megváltoztatta az életem, és sorsfordító szerepet játszanak benne…

Lassabban mentünk, mint legutóbb, és azokban a csapatokban, amiket megbeszélünk. Aedrien és Ray mögöttem futottak, Alaric úgy találta, hogy én vagyok talán a legmegfontoltabb hármunk körül, tehát én vezetek. Persze ennek egyáltalán nem örültem. Semmi nem volt meg bennem ehhez…

Az volt a terv, hogy megvárjuk, míg Alaric és a többiek bemennek a főkapun, majd egyszerre próbáltunk bejutni minél észrevétlenebbül két oldalról.

- Most! – mondtam, majd futni kezdtem a nyugati rész felé.

A bejáratnál valóban nem voltak őrök. Odarohantunk az erős vaskapuhoz, és nekifeszültünk, hogy kinyissuk. Nem volt nagyon sötét, mert a telihold bevilágította a fekete égboltot.

Ray nekiment az bejáratnak, ami jó alaposan behorpadt az ütéstől. Kinyitottuk, és bementünk. Még mindig én mentem elől. Hallgatóztam, megpróbáltam minden erőmmel a szaglásomra összpontosítani, ha véletlenül találkozunk egy-két farkassal. Egy hosszú, sötét folyosón mentünk végig. Olyan volt minden, mint amikor először jártam itt, annyi különbséggel, hogy Nate helyett Ray volt a kis csapatunk harmadik tagja…

Hangokat hallottam, előlünk valamennyivel. Lépteket.

- Farkasok – mondta undorral Ray.

Jobban oda figyelem a léptekre, és rájöttem, hogy valami nincs rendben…

- Vámpírok! – mondtam megfagyva.

Ezek szerint a könyv még sem tud olyan jó sok mindent… mi pedig teljesen őrültek vagyunk, hogy egy régi, varázslatokkal körülvett könyvnek hittünk, hogy hol vannak őrök a Vámpír Tanács erődítményében…

Ray támadóállásba ereszkedett, Aedrien pedig követte őt.

Túlerőben voltak, tudtam, hogy semmi esélyünk ellenük, és volt egy olyan érzésem, hogy a mögöttem készenlétben álló két fiú is tisztában van ezzel, csak nem akarják beismerni maguknak…

Ha jól éreztem, akkor heten voltak.

- Annalie, micsoda kellemes meglepetés! – a hangja ismerős volt.

Megálltam, nem akartam hinni a fülemnek. Hogyan lehetséges ez? Honnan tudta meg, hogy itt vagyunk? Hogy itt leszünk? Erről támadunk…

- Daren – meglepettségem és félelmem egyszerre tört ki belőlem egyetlen névben.

Kaján, és gonosz vigyort varázsolt az arcára. A sötétből kilépett még jó pár vámpír, de nem volt kedvem számolgatni őket. Sürgősen ki kellett találnom valamit… de nem jutott semmi értelmes az eszembe.

Ismerős volt nekem ez a szituáció… és nem örültem neki.

- Honnan tudtad, hogy… - elcsuklott a hangom -… itt leszünk?

Komolyabbra fordította a szót, de a mosolyt még mindig nem törölte le az arcáról:

- Még is mit gondolsz, kedvesem? Claeton talán véletlenül hagyta ott a vámpírok történetének legfontosabb könyvét, amiben le van írva, hogyan lehet bejutni ide? Annalie… - közelebb lépett hozzám, hogy szinte minden szavát bőrömön éreztem -… annyira naiv vagy. Ennél azért okosabbak gondoltalak…

Hátra néztem a két fiúra. Ray nehezen tartotta vissza előtörni készülő dühét, Aedrien azonban látszólag nyugodt volt.

- Szóval csapda volt… - hátráltam egy apró lépést.

Vállat vont, és újabb lépéssel közeledett felém. Kissé kellemetlen volt, ennyire közel éreznem magamhoz az eddigi legnagyobb ellenségem…

- Nos, kellemetlen nekem, hogy itt beszélgetünk. Voltán kedves követni a Tárgyaló terembe? Már biztosan vár a családod… - mutató ujjával végigsimította az arcom.

Elfordultam tőle, és undorral tetézett arccal meredtem le a földre.

Csodáltam, hogy Ray szó és ellenkezés nélkül követett minket mindenhová. Bizonyosan felfogta, hogy semmi értelme nem lenne ellenkeznie, hiszen a győzelemre nincs sok esély ilyen ellenséggel szemben.

Beértünk a terembe, amit már kezdtem eléggé rühellni… kicsit túlzásnak és nevetségesnek tartottam, hogy egy vámpír egy hét alatt háromszor álljon itt, ráadásul ebből kétszer, mint áruló… igaza volt Natenek. Nekem ehhez tehetségem van…

Alaric két vámpír között állt, a falnak támaszkodva. Ha jobban belegondoltam, nem is voltunk igazi foglyok.

- Daren! – szólalt meg Alaric, mikor mindannyian beléptünk a terembe – Hol van Claeton? Mit tettél vele? Daren, ha baja esett… - még soha nem láttam ilyennek őt. Hirtelen Daren mellett termett, akit meglepetésként ért a támadás. A két mellette álló férfi utána kapott, és földre kényszeríttették. Kicsavarták a karjait, és erősen fogták. Azura ijedten indult meg felé, de meggátolták tervében.

- Kérlek, ne bántsd! – könyörgött minden porcikájával.

Nem bírtam ezt így tovább nézni. A szeretteim, a családom, a barátaim… veszélyben volt mindenki…

- Miért akartad, hogy idejöjjünk? – kérdeztem Darentől, miután annyira felhúztam magam, mint még soha.

Daren intett a kér vámpírnak, hogy engedjék el a földön térdelő férfit, majd felém fordult. Láttam rajta, hogy alig várta ezt a kérdést.

- Alaric, volna egy meglepetésem számodra – az ajtó felé tekintett.

Egy sötét alak bukkant fel. Nem akartam hinni a szememnek.

- Claeton?!

XI. FEJEZET: VÁMPÍROK KÖNYVE

Hát végül is nem erre számítottam, de ha jobban belegondolok, örültem Alaric könnyed beleegyezésének. A házban mondjuk kevesebb lett a nyilvánosan közlekedő vámpír, ugyanis Lacy és Claeton nem voltak hajlandóak addig kijönni a szobájukból, amíg el nem tűnnek a farkasok. Claeton mostanában olyan furcsán viselkedett… nem velünk járt vadászni, sokszor haza sem jött éjszakánként, és amikor esősek voltak a nappalok, elment itthonról, azzal a kifogással, hogy el kell intéznie valamit.

Szegény Jeff – a farkas, akit kis híján összezúztam az erdőben – nehezen gyógyult. Sok idő kellett, míg bordái maguktól visszarendeződtek testében.

- Szia… - léptem oda hozzá -… még nem volt időm bocsánatot kérni, amiért… - nem tudtam befejezni a mondatot.

- Nem történt semmi, oké? Minden rendben, én is ezt tettem volna, ha fordított a helyzet… - hasonló mosolyt varázsolt az arcára, mint Nate szokott.

Ettől nekem is jobb kedvem támadt. Végül is úgy mond most boldog. Vagy is annak tűnik.

Nate az ajtóban állt, karjait keresztbe fonta, és engem nézett nagy, fekete szemeivel. Nem akart beljebb jönni, hasonló elvekkel működött, mint Lacy és Claeton. Bár neki nem volt baja a vámpírokkal, még is elővigyázatos volt. Mellé léptem, és nekitámaszkodtam a falnak, mint ő.

- Jeff jobban van. Szerencsére – mondtam megkönnyebbülten.

- És te? – kérdezte, majd a kezemért nyúlt, hogy megnézze, hogy van a harapás.

Már szinte semmi nem látszott belőle, csupán a fogak hagyta apró mélyedések. Még midig érzékeny volt, ezért kirántottam a kezem az övéi közül.

- Sajnálom! – mondta, és visszahúzta maga mellé végtagjait, és a szememet kereste.

Megráztam a fejet, hogy nincs semmi baj, és közelebb léptem hozzá egy apró lépéssel. Máris éreztem torkom erőszakos kaparását vére után. Nyeltem egyet, majd hátrahőköltem. Nem akartam bántani.

- Annie… - mondta, majd megtette felém azt a lépést, amit ez előbb én hátrafelé ejtettem meg.

- Én csak… ez nehéz, érted? – vállat vontam, mintha nem jelentene sokat, és hátat fordítottam neki.

Éreztem, ahogy közeledik felém. Lélegzése cirógatta a nyakat. Behunytam a szemem. Összpontosítottam, nehogy véletlen bajt csináljak…

- Nate, kérlek… - felviharzottam a folyosón át az emeletre, és bevágtam magam mögött az ajtót.

Mély levegőt vettem, most először sikerült tőle megnyugodnom kicsit. Kinéztem az ablakon, láttam éj kék szemeim, melyek szinte világítottak. Addig álltam még mozdulatlanul az ablaküveget nézegetve, még szemem színe vissza nem nyerte eredeti állapotát.

Úgy éreztem, kell egy kis magány. Kinyitottam az ablakom, és kiugrottam. Bevetettem magam az erdőbe, és futni kezdtem, ahogy csak tudtam. Figyeltem, merre lehetnek a vérfarkasok. Átugrottam egy folyót, és felszaladtam egy hegyre.

Már kezdett sötétedni, mikor elindultam haza. A gondolataim tisztultak, éreztem, hogy teljesen megnyugszom.

A szokásosnál sokkal lassabban mentem, nem volt kedvem sietni. Megint átrepültem a folyón, ami elválasztotta a vadászterületünket. Figyeltem, hogy a lehető legmesszebb elkerüljem a vérfarkasokat, és mindenkit, aki csak az erdőben tartózkodhat.

Benyitottam az ajtón, mindenki úgy ült a nappaliban, mintha megkövült volna, egymást vagy a falat nézték.

Azura gondterhelt arccal futott oda hozzám.

- Claeton megint eltűnt – mondta – És nem ez a legnagyobb baj… - Aedrien felé nézett, aki felpattant Alaric mellől.

- Ezt találtam Claeton szobájában – egy könyvet vett elő, vastag, arany betűkkel volt ráírva, hogy „Vámpírok könyve”.

- Mi ez? – kérdeztem, és elvettem a kezéből a nehéz kötetet.

Alaric mellettem termett.

- Úgy gondoljuk, hogy Claeton belekeveredett valamibe. Ezt a könyvet nem tudom, honnan szerezhette, de eddig azt hittem nem is létezik… nem szabadna léteznie…

- Mit? Mi? Várj! Mi ez a könyv? És miért nem kellene léteznie? – teljesen összezavarodtam. Ahhoz képest, hogy azért mentem el kicsit az erdőbe, hogy mindent rendbe tegyek magamban, hazajöttem, és megint a nyakamba zúdítanak valamit…

- Ennek a könyvnek kétszáz éve el kellett volna pusztulnia. Eredetileg Daren egyik őséé volt, de akkoriban még nem tudtuk, mire is képes. Mikor Daren őse megfejtette a titkát, és rájött, hogy mit tud, úgy döntöttünk, hogy el kell pusztítani. Daren feladata lett volna, de mint látjuk… nem teljesítette – átvette tőlem a könyvet, és kinyitotta az első oldalon – És belekeverte Claetont is! – ökölbe szorította a kezét.

Visszavettem tőle a könyvet, és az arcára tettem a kezemet.

- Ne aggódj miatta! Nem lesz baja – mélyen a szemébe néztem, és megpróbáltam minden erőmmel azt sugallni, hogy „esküszöm!” – Alaric, mit tud a könyv? Mi van benne?

Nagyot sóhajtott, és hátat fordított nekem.

- Hát legyen – mondta – Elmesélem nektek. Mindenkinek… - nehezen kereste a szavakat.

Leültem Alisha mellé a fotelre, Nate pedig mellettem talált helyet. Örültem, hogy eltemette magában azt a gondolatot, hogy nem jön beljebb az ajtónál… Alaric velünk szemben megállt a kandalló előtt, de még mindig nem nézett a szemünkbe. Így kezdett el beszélni:

- A könyvben olyan titkok vannak, amik a vámpírok életéhez szükségesek. Senki nem élhet biztosan örökké, még így sem, halhatatlanként. Akkoriban, mikor a könyv megfejtésre került, a háborúkban nagyon sokan meghaltak. Daren őse, Marius megoldást akart találni, hogy a hadserege mindörökké éljen, így megfejtette a könyv rejtélyét.

Most fordult csak vissza felénk, és leült Azura mellé a díványra. Kis szünetet tartott, amit mindenki kivárt, majd folytatta:

- Azonban nem tudta felhasználni a könyv erejét. Csak egy valaki tudja érvényesíteni a benne leírtakat.

Ray elállt a faltól, és keresztbe kulcsolta a karjait.

- És még is ki az a valaki? – éreztem valamiféle megvetést a hangjában, de mint mindig, most is humorral szegélyezve.

Alaric megint felállt, és közelebb lépett hozzánk.

- Nos, azt senki nem tudja – felnézett a plafonra, és vett egy mély levegőt.

Ray felnevetett. De nem úgy, ahogy szokott, inkább merő gúnnyal, mint sem a már megszokott vicces hanggal fűszerezve…

- És most mi csinálunk? – kérdeztem, miután feldolgoztam a hallottakat.

- Elmegyünk Darenhez... és magyarázatot követelünk – hangja olyan magabiztosságot sugallt, mint eddig még soha.

Nem mondanám, hogy örültem ennek. Visszamenni? Daren földalatti poklába? Kizárt dolog…

- Remek! Mi is segítünk! – csattant fel Nate mellettem. Láttam az arcán az izgalmat, a mindenre elszántságot, de koránt sem örültem neki…

- Szó sem lehet róla! Hiszen még nagyon kevesen vagytok, és egyébként is nem kell, hogy belekeveredj! – úgy beszéltem, hogy hallja a hangomon, nem tűrök el semmilyen ellenvetést, persze ez nem volt elég egy önfejű vérfarkassal szemben…

- Ugyan már, Annie! Ne csináld! Te is tudod, hogy nincs semmi esélyetek nélkülünk! – éreztem némi kis gúnyt a hangjában, de nem akartam veszekedni vele.

Ray elé ugrott, és félelmet keltve farkasszemet nézett a viccelődő farkassal.

- Hogy semmi esélyünk? Nem emlékszel, hogy ki mentett meg? Ennyi sem marad meg a vérfarkas agyadban? – egy lépéssel közelebb lépett Natehez, és összeszűkítette a szemeit.

Éreztem, hogy valami baj lesz. Nate nyilvánosan nem reagált, de láttam rajta, hogy nehéz tudja visszafogni magát…

- Mi az? Talán még ennyi sincs benned? – feltört Ray mellkasából egy apró, rövid nevetés – Szánalmas vagy, mint a többi fajtádbeli!

Nate még mindig nem tett semmi. Mindenki feszült csendben figyelte őket, mit fognak ezek után művelni egymással…

Azura elindult gyötrelmes arccal Ray felé, de Alaric elé tette a kezét, meggátolva ezzel a közbeavatkozást. Szívem szerint én már régen ott lettem volna közöttük.

Ray folytatta, és hátrébb lökte Nate testét egy méterrel. Ennyi kellett. Betelt a pohár Natenek, és nekiment Raynek. Erősen megmarkolta a felsőtestét, és kiugrott vele azt ablakon. A szilánkok olyan sebességgel repültek szép, mintha puskagolyók lettek volt.

Zuhantak néhány emeletet, majd hallottam, ahogy földet érnek. Az ablakhoz rohantam – mármint ami megmaradt belőle – és lenéztem. Nate már vérfarkas volt, átváltozott a zuhanás közben. Ray támadóállásban állt vele szemben úgy tíz méterre. Azura mellettem termett, és erősen megmarkolta a vállam. Éreztem, hogy félti Rayt. Bár ha megharapja Nate őt, akkor nem lesz akkora baja, mintha ezt ő tenné Natetel.

Aedrien mögöttem állt, és figyelt, csak úgy, mint mindenki más is. Feszült voltam. Hallottam, hogy a vérfarkasok közelednek a két egymást szemlélő fiúhoz.

Nate hangosan morgott, Ray pedig emelgette az ajkait hegyes fogai elől. A szemei teljesen megváltoztak, annyira mérges volt, hogy szinte már fehéren izzottak.

Jeff, nyögések között feltápászkodott az ágyról, és elindult felénk, bizonyára ő is látni akarta a kintieket…

- Alaric, csinálj valamit! – súgta Azura aggódó hangon a fülébe.

Alaric mély, gyengéd pillantást vetett felé, amire Azura megnyugodott kicsit.

Ray tett egy megfontolt lépést Nate felé, aki mintha csak egy tükörkép lett volna, utánozta benne. Most még közelebb voltak egymáshoz, mint ami még belefér abba, hogy „biztonságos távolság”…

Azon gondolkodtam, vajon ki fogja hamarabb megtörni ezt az egészet. Egy vámpír, vagy egy vérfarkas… hirtelen, mintha csak válaszként jött volna, előjött egy másik farkas is egy sűrű fenyő mögül. Szőre szinte égnek állt a hátán, úgy lépkedett, mintha jégen járna. Annyira elővigyázatos volt, hogy Ray felnevetett:

- Ez lenne az erősítésed? Egy farkas, aki pillanatokon belül összeesik a félelemtől? – hangosabban nevetett fel, mint az előbb.

Nate láthatóan nem találta ezt olyan viccesnek. Füleit hátra csapta a feje mellé, hogy alig volt látható, és erősen morgott. Egyre lejjebb ereszkedett a föld felé. Támadni készült.

Ray ugyanazt tette, amit ő.

Nate futni kezdett, és Ray is felé. Éreztem, hogy itt az idő. Elrugaszkodtam a nappaliból, átugrottam a kitört üveget, és közéjül ugrottam. Nem voltam egyedül. Alaric egy pillanattal volt mögöttem lemaradva. Beugrottam Nate elé, aki pont meg tudott állni a meglepődöttségtől, Alaric pedig Rayt fogta meg, ne mehessen tovább. Nate megállt, a feldühödött vámpír fivérem azonban koránt sem. Őt nem tarthatta vissza Alaric, ahhoz nem volt elég az ereje. Ray lerázta magáról Alaric kezeit, és mint egy őrül, ment neki Natenek. Elé álltam, kitártam a kezeim, megpróbáltam visszafogni, de ez sem volt elég. Brian és Ryley is a segítségünkre siettek, aminek örültem, és vissza fogták Rayt. Még mindig nem csillapult dühe, ordított, próbált szabadulni a két fiú szorításából, de sehogy nem ment neki, ezért feladta a küzdelmet.

Nate még továbbra is morgott, kész volt ugrani, és halálos csapást mérni a belé kötő ellenfélre.

- Nate! – kiáltottam rá a hörgő farkasra előttem – Fejezd be!

Abbahagyta, és rám nézett gyönyörű, mélyen ülő, koromfekete szemeivel. Füleit ellazította, érdeklődő fejet vágott, és engem kémlelt. Még percekig álltunk így mozdulatlan, mikor valaki megfogta a karom.

- Menjünk fel! – suttogta Aedrien a fülembe.

Elfordultam Natetől, és elindultam vissza a házba.

Nate morgott egyet megint, amire megint ránéztem. Ugyanolyan testhelyzetben volt, mint az előbb, csak most nem Raynek tartotta vicsorgó pofáját, hanem Aedriennek. Morgások törtek fel a testéből, ráncolta az orrát, és a homlokát.

- Nate? – értetlenkedve néztem őt.

Aedrien maga mögé rántott, és hátrébb lökött magától. Tudta, mire készül Nate, és kész volt vele megbirkózni… mind a ketten készen álltak erre, csak én nem…

Aedrien is támadóállásba állt, várt, mit lép Nate. De én nem akartam ezt kivárni. Ügyet sem vetve Aedrien „maga mögé lökésének”, megint két egymást ölni készülő vámpír és vérfarkas között álltam.

- Azonnal hagyjátok abba! Elég! – úgy éreztem, hogy most hármunk közül én voltam a legmérgesebb. Ránéztem Natere, és kicsit halkabbra vettem a szót – Menj innen, kérlek! – nehezen mondtam ki, de meg kellett tennem. Nate most nem volt biztonságos senkire nézve sem.

Kiegyenesedett, és felemelte a fejét. Láttam, hogy megbántottam, de nem volt más választásom. Ez így túl kockázatos volt. Hátat fordított, és még utoljára visszanézett rám. Az arca szomorúságot tükrözött, majd elszaladt. Vettem egy mély lélegzetet, és én is elindultam.

Elmentem Aedrien mellett, aki megint megfogta a kezem.

- Annie, én…

 Kirántottam az én kezem az övéből, és felrohantam a szobámba. Beültem a szekrényem melletti sarokba, és beletemettem az arcom a kezeimbe...