XV. FEJEZET: DÜH

Azóta, hogy Daren meghalt, a vámpírok történetében egy újabb fejezet ért a végére… ez persze utat nyitott egy újabbhoz, ami talán még ennél is nehezebb és fájdalmasabb lesz. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel még semminek sincs vége. Mivel Claeton még él, semmi és senki nincs biztonságban. Főleg mi… ha teheti, biztosan bosszút fog állni, amiért megöltem Darent. Ebben biztos voltam…

Két nap telt el. Nate már egészen rendbe jött, és vissza tudott változni emberre, hogy könnyebben gyógyulhasson. Eltört szinte az össze bordája, a karja, és szerzett jó pár belső sérülést, ami persze egy vérfarkasnak nem jelent nagy problémát, de így is nagyon rosszul nézett ki. Féltettem mindaddig, amíg Alaric és Ryley meg nem győztek arról, hogy túléli, és nem lesz semmi baja sem. Nem bírtam volna, ha történik vele valami, ráadásul azért, mert engem akart megmenteni. Scott még aznap visszament az erdőbe, hogy járőrözzön a többiekkel. Csak néha jön közelebb a házhoz, hogy megnézze, jobban van-e Nate.

Olyan könnyed volt az arca, ahogy aludt. Nem tudtam kivenni belőle semmi fájdalmat, nehézséget, vagy gyötrelmet. Csak feküdt ott, ártatlanul, gyengén… órák hosszát tudtam nézni, vártam, hátha felébred, hátha rám mosolyog, és azt mondja, hogy: „szia!”. Erre vágytam mindennél jobban. Csak erre, semmi másra.

- Vadásznod kellene – jött közelebb hozzám Aedrien. Láthatta rajtam, hogy egyre nehezebb kibírnom mellette.

Vállat vontam, mert nem különösebben érdekelt most a vér – ami ha őszinte vagyok eléggé bizarr volt -.

- Megvagyok, köszönöm. Nem akarom itt hagyni… - leszegtem a fejem, és a földet kezdtem kémlelni tekintetemmel.

Aedrien közelebb jött hozzám, és a karomnál fogva felhúzott mellőle, majd az ajtó felé vette velem az irányt. Bár nem nagyon akartam kimenni a szobából, és egyedül hagyni Nate-et, nem ellenkeztem. Ha felébred, és túlságosan eluralkodik rajtam a szomjúság, abból még baj is lehet. Leszaladtunk a lépcsőn a nappalihoz. Alaric és Ryley még mindig beszélgettek, Ray és Lacy pedig a kanapén ültek, legnagyobb meglepetésemre, kézen fogva. Fél pillanatra megálltam előttük, és felmértem szememmel, amit láttam. Nem gondoltam volna, hogy Lacy valaha ki fog mutatni valamiféle érzelmet akárki felé, legyen az egy áldozata, vagy akár egy családtajga… és pont Ray? Fura…

Alarichez és Ryley-hez mentünk, félbeszakítva a csöndes, szinte már néma vitájukat valamiről.

Én akartam előbb megszólalni, elmondani, hogy vadászni megyek, de Alaricnek már tervei voltak…

- Annie, Aedrien! Örülök, hogy végre lejöttetek. Nem akartalak titeket fent zavarni… hogy van Nate? – szegezte felém a kérdést.

- Egyre jobban.

- Beszélnünk kell veletek – úgy hangzott, mintha kipipálta volna az előző kérdésre a választ, vagy mintha kötelességének érezte volna, hogy érdeklődjön Nate felől, de nem igazán érdekelte.

Bólintottunk, szinte egyszerre. Kíváncsi voltam, vajon mit fog mondani. Talán megint rájöttek valamire? Lehet, hogy Claetonnal kapcsolatos? Vagy még Darenhez köthető? Elképzelni sem tudtam, mi lehet…

- A könyvről van szó. Tudjuk, hogy ki az, akit meg kell keresni, azt, aki le tudja fordítani a könyv többi részét. Biztos vagyok benne, hogy Claeton is meg fogja keresni… és ha ő találja meg, akkor ki tudja mi lesz. Tehát meg kell találnunk, és a mi oldalunkra fordítani.

Hát erre pont nem számítottam. Talán Alaricet ennyire hidegen hagyja, hogy Claeton elárulta? Vagy csak megpróbálja eltussolni? Esetleg nem akar rágondolni? Engem minden esetre nagyon irritált a téma, hogy mit tett velünk, de őt láthatólag nem izgatta. Nem is beszélt róla. Lehet, hogy csak nem akarta, hogy Azura, vagy akárki más szomorkodjon Claeton miatt…

- És ki lenne az? – kérdezte Ray a szoba másik részéből.

Aedrien egy aprót kuncogott.

Ray ezek szerint több dologra is tudott koncentrálni… elmosolyogtam magam.

Alaric vetett felé egy gúnyos pillantást.

- Egy lányt keresünk. Semmit nem tudunk róla… - kis szünetet tartott -… csak annyit, hogy különleges. Más… furcsa dolgok történnek vele, körülötte.

- És rá tudunk ismerni valahogyan?

Elgondolkodtató lett a tekintete:

- Nem tudom. Talán… minden esetre el kell kezdeni megkeresni.

Alisha tépett be a szobába, és felhorkant. Biztosan eddig ő is figyelt, és hallgatózott…

- De hát ez lehetetlen! Hogy akarsz megtalálni valakit, akit nem ismersz, nem tudod, hogy néz ki, hol van. Semmit nem tudsz róla.

- Történetesen tudjuk, hol van – szólalt meg Ryley most először.

Kíváncsian néztem rá, de megint Alaric válaszolt a kérdésemre.

- Itt.

Ray felállt a fehér kanapéról Lacy mellől, aki kicsit sértődött fejet vágott, amiért Ray képes volt ott hagyni.

- Hol itt?

- A városban – Alaric várt, hátha Ray beleszól a mondatba, de mivel nem tette, folytatta – Csak meg kellene valahogyan találnunk Claeton előtt.

Ray bólintott. Nem volt látszólag túl sok kedve a dologhoz, ahogy egyikünknek sem. Egy ismeretlen lányt keresgélni… remek!

Persze ennek is volt pozitív oldala. Ha Claeton is keresi, az azt jelenti, hogy megint találkozunk majd valahogyan vele… és akkor megölhetem. Véget vethetek ennek az egésznek.

Pár percig mindenki némán állt, arra várt, hogy valaki megszólal. Én történetesen most sem erre koncentráltam. Hallgatóztam, hátha észre veszek némi változást Nate szuszogásában, esetleg a szívverésében, de semmi. Ugyanúgy aludt, mint eddig.

- És hogy kezdjünk neki? – kérdezte Ray unott hanggal.

- Egyszerűen megkeressük. Beszivárgunk a lakosok mindennapjaiba. És persze erre a legmegfelelőbb segítségeink is megvannak… - elhalkult, várta, mi lesz arra a reakcióm, hogy megint bevonjuk a farkasokat a veszélyes küldetéseinkbe, de ez talán nem volt annyira vészes, hogy megsérüljön valaki.

Bólintottam, hogy tudassam vele, beleegyezem, és nem zavar. Elmosolyodott, láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Nekik még is könnyebb, mint nekünk… a vérfarkasok végül is nem égnek el a napon, mint a vámpírok.

- Remek – jelentette ki Alaric, majd kihúzta magát – Akkor már csak az ő beleegyezésük kell.

Azt gondoltam, hogy a beleegyezéssel nem lesz semmi gond, végül is Nate-et és a többi farkast is csak egy dolog hajtja, a veszély. Mindenben benne voltak eddig, mind egy, mennyire volt életveszélyes, még az életüket is kockára tették értem és a családomért.

Alisha megköszörülte a torkát. Odakaptam a fejem a lépcső tetejére. Nate a korlátba kapaszkodott, még nehezen állt a lábán. Azonnal fél pillanat alatt felsiklottam mellé, és féltőn rátettem kezeim a vállára, hátha kell neki segítség. Őszinte, és varázslatos arccal tekintett rám, „köszönömöt” sugallva nekem. Szemei olyan tiszták voltak, mint még eddig soha. Levette a kezem a válláról, és óvatosan megszorította, hogy jól van. Vettem egy nagy levegőt, és jó alaposan beszívtam az illatát, mintha féltem volna, hogy elvesztem, vagy elfelejtem…

Alaric felé fordult:

- Mindenben számíthattok ránk, de ezt tudjátok jól. Ha meg akarjátok keresni a lányt, akkor segítünk benne.

Alaric elismerően bólintott, és Ryley-vel az oldalán kiviharzott a szobából. Azura utánuk ment kicsit lassabb tempóban. Ray visszaült Lacy mellé, aki ettől kicsit megint visszavett a durcás arckifejezéséből, Alisha pedig a konyha felé vette az irányt.

Nate és én még mindig nem mozdultunk, ő Alaric hűlt helyére meredt. Volt egy olyan érésem, hogy kerüli a tekintetem. Furcsállóan kémleltem tekintetét, hátha felfedezek benne valamit, ami magyarázatot adna arra, hogy ennyire hirtelen megváltozott. Talán csak arra az időre volt velem ennyire kedves, amíg láttak minket? És most, hogy már majdnem üres a nappali, ennyire közönyös lett?

- Nate… - közelebb léptem hozzá.

Még mindig nem nézett rám. Már kezdtem dühös lenni, amiért nem mond egy szót sem. Mi a baja? Talán haragszik rám?

Vett egy nagy levegőt, és olyan lassan fújta ki, amennyire csak tudta. Vártam. Biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül megmagyarázza.

- Annie… nem kellene ezt csinálnod! – fordult vissza hozzám.

Nem teljesen értettem, hogy ezt mire, vagy hogy értette, ezért kérdőn felvontam egyik szemöldököm.

- Mit?

- Mindenben benne akarsz lenni. Bosszút állni mindenkin, bárhogyan. Kitűzted a listádra Claeton nevét, amiért elárult, előtte Darenét, és azt gondolod, mindent meg tudsz oldani egyedül. Pedig nagyon is tévedsz. Segítség nélkül semmire sem mész. Ha nem lennének, akik mindig megmentenek, már régen halott lennél. Nem tudod megvédeni magad…

Hirtelen nem akartam hinni a fülemnek.

- Miből gondolod, hogy azért teszem, mert elárult? Miért mondod, hogy nem tudom magam megvédeni? Én igen is mindent meg akarok csinálni egyedül, mert…

Belevágott a szavamba, és szinte már ordított:

- Talán bizonyítani akarsz valakinek? Esetleg ezzel akarod meg mutatni, hogy nem vagy gyenge?

-… azért teszem, és tettem mindent, mert féltettelek téged, és mindenkit. Mert nem akartam, hogy bajotok essen! És ha tudni akarod annak az okát, hogy meg akarom ölni Claetont, az, hogy ezt tette veled. Amiért majdnem megölt téged.

Nem válaszolt. Arca megint gyönge és könnyed lett. Mintha egy teljesen más Nate állt volna előttem, nem az, aki az előbb.

Borzasztó dühöt éreztem magamban. Valamiért kedvem támadt volna lekeverni neki egy pofont, aztán, itt hagyni, és elszaladni, be a városba, és megölni valakit, hogy csillapítsam feltörni készülő indulataim. Nem tudtam megszólalni, és láttam, hogy ő sem. Mintha belátta volna, hogy igazam van, és nehezére esett volna bocsánatot kérni, amiért ilyen dolgokat vágott hozzám.

Levontam róla a tekintetem, és elindultam le a lépcsőn. A karomnál fogva megállított, és visszahúzott maga mellé a lépcső tetejére.

Mélyen a szemembe nézett, és közelebb hajolt hozzám. Beszívtam leheletét, és hasonlóan tettem, mint ő. Óvatosan arcomhoz emelte kezét, és végigsimította azt. Bűnbánással teli volt a csókja, de még így is édes. Mintha elfelejtettem volna minden bánatom, nem érdekelt semmi az egész világon, csak ő. Csak az, hogy jól van, és hogy itt van velem. És az, amit éreztem iránta. Egyre erősebben és vadabbul csókolt, már-már nehezemre esett visszafogni magam, nehogy túl messzire menjek. Elhúzódtam tőle, ő pedig vett egy mély levegőt és oldalához kapott jobb kezével. Összeszorította bordáinál a kezét, és behunyta a szemét. Fájdalmai voltak. Annak ellenére, hogy jobban volt, legalább is annak tűnt.

Visszaléptem hozzá, és féltőn néztem rá fájó pontjára.

- Jól vagy?

Összeráncolta a szemöldökét, szemmel láthatóan nem volt jól, de megpróbálta titkolni. Mintha nem lenne vele semmi.

- Fáradt vagyok – hazudta.

- Nate – kissé felszisszentem – Nem vagy jól. Még egyáltalán nem. Pihenned kell!

Elmosolyogta magát, és kiegyenesedett, mintha már nem lenne semmit baja, és lement a lépcsőn. Borzalmas volt végignézni, hogy elfedi a kínjait, melyek irányítják a testét. Leért a napaliba, és beállt a nagy ablakok elé. Lacy kiadott magából egy hörgő hangot, majd felpattant, és kiszáguldott a szobából. Ray csak kuncogott rajta egyet, és követte a konyha felé.

Lacy még mindig nem volt megbarátkozva a gondolattal, hogy vérfarkassal lakik egy fedél alatt, és hogy körülveszik őt. Mindenhol ott vannak.

Lesétáltam Nate mellé, figyeltem a mozdulatait, kíváncsi voltam, milye fájhat a legjobban. Talán a bordái? Vagy még mindig a nyíl okozta seb helye?

- Bocsáss meg… - mondta szinte suttogva, és a tájat kémlelte tekintetével.

- Nincs miért megbocsátanom – nem akartam, hogy még miattam is rosszul érezze magát.

- Te is tudod, hogy van… hülyén viselkedtem – felém fordult – Bocsáss meg kérlek! Egyserűen nem akarom, hogy ezt csináld. Félek, hogy nem lesz mindig ott veled valaki, aki megmentsen… - elakadt a hangja.

- Ne aggódj miattam, rendben? Inkább magad miatt kellene aggódnod. Látom, hogy még nem vagy jól. Pihenned kell!

Bólintott, de tudtam, hogy esze ágában sem lesz pihenni. Amit tud, ki akar majd menni. Megint farkassá változni…

- Scott? – kérdezte pár pillanat múlva.

- Nem mehetsz ki! – tiltakoztam.

- Ugyan már Annie! Nincs semmi bajom.

- Alig bírsz rendesen járni. Nem hogy átváltozni… Nate, kérlek! Ne menj még. Scott megvár – gondolkodni kezdtem – Megkeresem neked, rendben?

Nem vártam meg, mit reagál, futni kezdtem az erdő felé. Kerestem Scott szagát. Nem telt bele sok időmbe, míg rábukkantam. Egy tisztás szélén heverészett, nagy fejét mancsain pihentette. Amint meglátott, odarohant hozzám. Örült nekem.

- Szia Scott! Nate felébredt, jobban van, de nem eléggé ahhoz, hogy kijöjjön. Félek, hogy sokkal nagyobb fájdalmai vannak, mint amiket mutat. Próbálja elrejteni előttem, de nem teljesen tudja. Féltem… látni akart, tehát kérlek, gyere, és beszéld rá, hogy pihenjen.

Félredöntötte a fejét, olyan képet vágott, mintha egy oktondi kiskutya lenne, aki előtt jobbra-balra rángatod a játékát.

Bólintott. Elmosolyogtam magam rajta, és futni kezdtem vissza a ház felé. Versenyeztünk. Lábaim úgy szelték át a fél erdőt, mintha repülnék. Olyan halkan futott utánam, hogy alig hallottam mancsai apró mozgását, mikor a földet érték.

Felsiettem a verandára, és magam mögé néztem. Scott emberi alakban lépett ki az erdőből. Egy vékony, szőrmegalléros inget viselt, amin nem gombolta be a gombokat. Így biztosan könnyebb átváltozni. Nem kell időt elpocsékolnia a kigombolásukra.

Mellém lépett, és együtt nyitottunk be az ajtón.

- Nate – mondtam teljesen normál hangnemben – Itt van Scott.

Semmi válasz. Talán alszik. Felrohantam a szobába, de nem volt ott. Visszasiettem a nappaliba.

- Nincs fent. Ezt nem értem – összeráncoltam a homlokom – Talán a konyhában…

Átfutottam kétszer is az egész lakáson, de semmit.

- Annie – Scott hangja félelemmel teli volt.

Odamentem hozzá. Egy levél volt a kezében, nekem címezve.

Annie! Ha azt szeretnéd, hogy az egész családod élve megússza, gyere el arra a helyre, ahol megtaláltatok, miután átváltoztam!

Claeton

Nem tudtam, voltam-e ennyire mérges, és bosszúval teli eddigi egész életemben, mint most. Annyira gyűlöltem Claetont azért, amit velünk tett. Hogy elárult minket, majdnem megölt engem, és Nate-et, és most elvitte az egész családom? Elvitte Nate-et?

Scott rám nézett, várta, mit fogok mondani, vagy tenni a levél hatására. Valamiért hátrálni kezdett. A szemeim biztosan megint elkezdtek kékülni, ami elég furcsán nézhetett ki…

- Annie, hol van ez a hely? Amiről Claeton beszél?

Mélyeket lélegeztem. Claeton elvitte őket. Mindenkit. Ha durvábban fogalmazunk, elrabolta az egész családom alig tíz perc alatt…

- Ez lehetetlen… - suttogtam – Ilyen nincs!

Összeszorítottam a fogaim, közöttük préseltem ki előtörő morgásaimat.

- Annie, hova vitte őket? Hol találtátok meg? – sürgetően beszélt, ami nagyon zavart.

- Scott, várj egy percet, kérlek! Nem kapkodhatjuk el a dolgokat. Ésszel kell cselekednünk. Gondolkodj… neked nem furcsa ez az egész? Úgy tíz percre sem mentem el, itt hagytam mindenkit, és mire visszajövök, sehol senki? Ez teljesen abszurd. Claeton nem tehette ezt ennyi idő alatt. Nem volt rá elég ideje. És itt volt Ray, Ryley, Alaric, Brian, és mindenki más is. Erősek, és ügyesek. Nem győzhette le őket. És az egész erdőt körülvettétek, és folyamatosan járőröztök. Nem juthattak be észrevétlenül…

Furcsállotta, miket mondtam, de éreztem, hogy igazat ad nekem.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Fogalmam sincs. De oda kell jutnom.

Felhorkant, amiért egyes számot használtam.

- Veled megyek. És mindenki más is. Hiszen Nate a falka vezére. És ha ő bajban van, mindenki más is. Segítünk. Nem akadályozhatod meg!

Elmosolyogtam magam.

- Tudom. Köszönöm.