XIV. FEJEZET: BOSSZÚ

Ha lennének emberi tulajdonságaim, biztosan elpirultam volna ennek hallatára…

Valamiért nem érdekelt, hogy Nate vagy Aedrien mit fog mondani, vagy mi a magyarázt arra, hogy Nate itt van, és kik azok a többiek, akik bejutottak. Csak egy dologra tudtam gondolni… arra, hogy itt van! Eljött értem, azért, hogy megmentsen…

Aedrien sürgető hangon kezdett beszélni Natetel:

- Mennünk kell! Út közben mindent elmagyarázol neki, rendben? Scott és a többiek bejutottak.

Most már azért kicsit zavart, amiért nem értettem semmit, ezért érdeklődő arccal néztem rá Natere, aki megint vetett felém egy kedves mosoly arckifejezésem láttán.

Intett a fejével, hogy menjünk ki ebből a borzalmas veremből.

- Scott a csapat másik vezetője. Az ő feladata volt, hogy behozzon mindenkit az erődbe, amilyen hamar csak tud. Ezek szerint sikerült neki – elégedettség sugárzott a hangjából.

Megálltam. Ezek szerint most egy falka vérfarkas mászkál észrevétlenül idelent? Daren nem is tud róluk? Csak gratulálni tudtam magamnak, amiért hatunkat viszont megtaláltak, ráadásul, amint bejutottunk…

Nate hátra pillantott, miért álltam meg, majd visszajött hozzám.

- Minden rendben? – kissé aggódó volt a tekintete.

Nyeltem egyet, mert amit közelebb jött, éreztem a torkomban a kínzó, égető érzést, amit vére illata produkált ki belőlem. Egy köhögéshez hasonló hangot adtam ki magamból, hátha attól kevésbé lesz rossz, de nem sokat segítettem magamon.

Vállat vontam. Nem akartam, hogy most elkezdjen magyarázkodni, miért van itt, mert volt egy olyan érzésem, hogy hosszú és bonyolult történet, és ahogy Aedrien hangjából megítéltem, nem volt túl sok időnk most a magyarázkodásra, bármennyire is kíváncsi voltam arra, hogy kerülhetett ide, de ami a legfontosabb volt, azt tudtam. Tudtam, hogy érez irántam, és hogy én is hasonló érzelmeket táplálok iránta, bármennyire is ő vérfarkas, én pedig vámpír vagyok.

- Menjünk! – néztem rá, és komoly arcot vágtam.

Most nem mosolyodott el, mint vártam. Biztosan tudni akarta, min gondolkozom annyira. Láttam a tekintetében, hogy zavarja, amiért nem kérdeztem meg…

Kijutottunk a kivégző cellák folyosójáról, és egyenesen Daren felé vettük az irányt. Megjelent mellettünk egy másik férfi.

- Nate, készen állunk, csak a parancsodra vár mindenki – ő lehetett Scott – a Tanács Terem alatt várakozik mindenki.

Nate kihúzta magát, és elégedetten mondta:

- Kitűnő! – majd felém fordult – Annie, most el kell, hogy menjetek. Nagy csata van készülőben, és nem tudom, kik és hányan fognak meghalni. Nem bírnám ki, ha bajod esne… - most először láttam az ő arcán azt, hogy valami nehéz neki. Eddig azt hittem, hogy csak nekem van nehézségem mellette, de látom, hogy ez fordítva is így van, csak kicsit másként…

Nem igazán tetszett, amit mondott… még hogy menjek el? Megőrült? Miért tenném? Miért hagynám itt megint?

- Nate! Itt maradok! – makacs voltam, és ellenkezést nem tűrő.

Láttam az arcán, hogy erre számított, arra semmi képben sem, hogy beleegyezek, és szó nélkül elhagyom a területet, és vissza se nézek, még nem értem haza.

- Annie, megint belekeveredsz valamibe, amibe nem kéne… - arckifejezése fájdalmasabb lett -… miért keresed magadnak állandóan a bajt?

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

- Hát nem érted? – vágtam a fejéhez, és hangosabbra vettem a szót – Nem mehetek el! Veled akarok maradni! Veled harcolni! Tartozom neked, Nate… megmentettél…

Arca most megváltozott. Gyengéd lett… Mintha hirtelen egy másik Nate állt volna előttem. Kezét óvatosan az arcomra tette, és végig simította ujjaival. Olyan nyugodt volt…

- Komolyan mondtad? – szinte suttogott, arca pár centire volt az enyémtől – Maradni akarsz?

- Minden vágyam, hogy megbosszuljak mindent Darennek és Claetonnak… - lesütöttem a szemem.

Olyan nagy és megdönthetetlen dühöt éreztem magamban. Féltem itt maradni, de tudtam, hogy nincs más választásom. Nekem kell befejeznem. Bosszút kell állnom. Mind egy milyen áron. Ha meg kell halnom, akkor meghalok, de Darent és Claetont megbosszulom!

Nate szinte éneklő hangon próbált megnyugtatni.

- Annie! Nyugodj meg! Megcsináljuk, és Daren mindenért megfizet. Kamatostul, erre megesküszöm – két tenyere közé fogta az arcom, és egy gyengéd, leheletnyi csókot adott a homlokomra.

Úgy éreztem, hogy egészen sikerült megnyugodnom. Vettem egy mély levegőt, és leszegtem a fejem. Bíztam benne, hogy sikerülhet.

A Tanács Terem felé mentünk, megpróbáltunk inkognitóban maradni, amennyire ez lehetséges volt. Nate vezetett minket, és mindenki velünk maradt. Most vámpír és vérfarkas együtt fog harcolni az igazságért vámpír és vérfarkas ellen…

- Itt balra! – mondta Scott, és a helyes irányba mutatott, majd Nate mögött ment tovább.

Szorosan Nate mögött haladtam, minden neszre felfigyeltem, nem érdekelt, hogy mi okozta.

Beértünk a Tanács Terembe, de nem voltunk egyedül, mint ahogy arra szerintem számítottunk. Daren a terem hátuljában állt, és minket várt egy csapat gyilkolásra kiképzett vámpírral együtt. Nate mellkasából indulatokkal fűszerezett morgások törtek elő. Scott mellette termett, és támadóállásba ereszkedett. Nate egy mozdulattal maga mögé söpört. Bármennyire bízott az erőmben és a képességeimben, féltett az előttünk álló veszélytől. Arcán kiütött, hogy menyire bánja, amiért engedett nekem, hogy itt maradhassak. Ha tehette volna, most azonnal elvisz innen, vagy elrejt engem a csata végéig. Nem akartam akadékoskodni, és egyébként is ő volt a felkelés vezetője, ezért csak figyeltem a háta mögül a fejleményeket. Alaric mellettem termett, és vállamra tette a jobb kezét.

- Melletted állunk! – majd ránézett Natere és Scottra, akik csak egy biccentéssel válaszoltak neki.

Nem jött ki hang a torkomon, ezért csak eltátogtam neki, hogy „Köszönöm”. Alaric mellettem maradt, nem ment vissza a többiekhez. Nate ránézett Scottra, és bólintott egyet, ezzel pedig jelet adott neki a támadásra. Scott előrébb lépett, majd ordított egy hatalmasat, amekkora csak emberi torkán kifért, majd az ordítás alatt átváltozott. Olyan volt, mintha az ordítását bedugták volta egy erősítőbe. Betöltötte az egész termet. Daren pár pillanatig visszakozott, majd ő is előrébb lépet pár lépéssel jelezve, hogy kezdhetik.

Megremegett a föld. A kövek a padló alatt elkezdtek mocorogni. Most először történet velem, hogy Daren felé vetettem egy kaján, és önelégült mosolyt a morajlások hallatása. Tudtam, mit azok, és hogy Darennek semmi esélye ellenük, bármennyien vannak…

Claeton arckifejezése félelmet sugárzott, ami csak még nagyobb boldogságként ért.

Majd a kövek elkezdtek megrepedni, amit erős hangok kísértek. Daren intett két vámpírjának, hogy nézzék meg, mi folyik ott. Egyszerre lépkedtek. A hasadás felé álltak, és lenéztek a sötét verembe, majd ijedt arccal hátra ugrottak, de már túl késő volt. Az előtörő vérfarkasok közül pár rájuk vetette magát, és szétszedték őket. Daren erre ordított egyet, és megindult felénk csatlósaival maga mögött.  Nate ugrott egyet, és farkas alakban ért földe, erre mi is megindultunk. A vérfarkasok előtörtek a terem alól, és ahány vámpírt csak tudtak, annyit elkaptak, és széjjelszaggattak.

Scott Daren felé futott. Ezüstös-fekete, vastag bundája miatt bármikor meg tudtam volna különböztetni a többitől. Nate utána szaladt, mindkettejüket csak egyetlen cél vezérel. Pont, ahogy engem is…

Rohantam, át a termen, Daren felé, de közben nagyon figyeltem, nehogy váratlan támadás érjen. Elugrottam egy nekem eső vámpír elől, majd hirtelen megálltam. Kezeimet ökölbe szorítottam, ujjaim elfehéredtek, és a velem szemben álló vámpírt méregettem. Mélyen a szemembe nézett, majd futni kezdett felém. Claeton sokat tanulhatott Darentől, mert a taktikája sokkal ügyesebb volt, mint régen. A célja mindenáron az volt, hogy hátulról érjen el, és a torkomnak mehessen. Morogni kezdtem, és felé ugrottam. Kivédte az ütésem, és a terem közepén álló csillárra ugrott, ami szinte meg sem érezte a súlyát. Rám vetette magát. Most felülről akart lecsapni, de megint kudarcot vallott. Egyre mérgesebb lett, láttam a szemében a tüzet, hogy megöljön… de ezzel sem tudtam foglalkozni. Kizártam mindent. Az ő érzéseit, és szinte az enyémeket is. Csak egy dolog járt az eszemben: a bosszú… hiszen megérdemelte, hogy megöljem. Elárult minket… ezért meg kell halnia, és az én kezem által...

Megelégeltem a kis játékunkat, és teljes erőbedobással felé ugrottam, majd letepertem a földre. Fogaimmal torka felé indultam, de nem tudtam elérni, mert átrepültem a terem ellenkező irányába. Nekiestem egy oszlopnak, ami kettétört a becsapódásom helyénél. Keresni kezdtem azt, aki meghiúsította tervem.

Szinte érthetetlenül ejtettem ki a nevet a számon.

- Daren… - tudtam, hogy szemeim megint elkékülnek.

Ott állt velem szemben a két férfi, akiket gyűlöltem, akik csak fájdalmat okoztak nekem. Éreztem, hogy már nem az elmémmel gondolkodok, hanem a feltörni készülő és mindent elsöprő dühömmel. Még soha nem voltam ennyire mérges valakikre. Fél másodperc alatt visszaértem hozzájuk, és rávetettem magam Darenre. Mikor ugrottam, láttam, hogy nem vagyok egyedül. Két farkas is pont most kívánt végezni vele. Rögtön felismertem őket. A figyelmem egy pillanatra lankadt, és megtörtént a baj. Claeton rám vetette magát, és lerántott a földre. Hangosan sziszegett, vicsorgott rám éles fogai mögül. Nem bírtam megmozdulni… a végtagjaim nem akartak engedelmeskedni nekem, nem tudtam Claetont lerázni magamról. Oldalra fordítottam a fejem, hogy legalább lássam, hogyan hal meg Daren, ha már nekem is meg kell. Nem féltem… nem volt mitől félnem, ha magammal vihetem a tudatot a halálba, hogy Daren is meghal velem együtt.

Nate és Scott ráugrott Daren hátára, aki egy egyszerű lökéssel lerázta magáról az ezüstös színű farkast, aki egy márványoszlopnak repült, és nem mozdult. Nate azonban még mindig rajta volt, éles fogait belemélyesztette Daren vállába. Felnéztem Claetonra, aki nagyban gondolkozott… vajon elengedjen, és segítsen Darennek, vagy fogjon továbbra is… ezt most én használtam ki, és lerúgtam magamról. Háromszor is megpördült a levegőben, mire földet ért, természetesen talpra. Amint érezte lábaival a talajt, rögtön visszaszáguldott felém. Felkészültem mindenre. Tudtam, hogy most még nem halhatok meg. Még nem! Előtte meg kell ölnöm Claetont is, bármennyire is a családom tagja volt…

Körülöttem a vérfarkasok az ellenséges vámpírokat irtották, a vámpírok pedig az én oldalamon harcoló farkasokat gyilkolták… nem láttam, vajon mi lesz a vége, ki fog nyerni, ki fog meghalni…

Claeton megint megindult felém. Kezdett elegem lenni az állandó próbálkozásaiból. Most, vagy soha! Meg kell tennem! Végzek vele egyszer és mindenkorra…

Elkaptam jobb alkarját, és a háta mögé húztam, amíg el nem kezdett a csontja törni. Olyan hangja volt, mintha követ akarnánk törni. Ordítani kezdett, amire csak még erősebben szorítottam, majd belém nyilallt a fájdalom. Elengedtem a törött karú ellenségem, és a vállam felé kaptam, hogy leszedjem magamról a vérfarkast. Daren kihívott minden betanított kutyát. Földre ereszkedtem, és kitörtem a farkas nyakát, majd eldobtam magamtól, mintha csak egy darab fa lett volna. Éktelenül sajgott a vállam. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne a fájdalom nyerjen. Megint felálltam, és megkerestem szememmel Claetont, de sehol nem láttam. Megakad a szemem Darenen, és az ő vele viaskodó farkason. Nate csupa seb volt, Daren pedig fáradt. Segítenem kellett neki, ezért rohanni kezdtem, bár kicsit lassabb voltam a harapás miatt a kelleténél. Nate vére most jobban kínzott, mint eddig bármikor. Bundája csapzott volt, egyes részeken összeragadt az alvadt vértől, Daren azonban még egészen jól bírta. Végül is, akármennyire erős is volt Nate, egy több ezer éves vámpírral ő sem vehette fel a harcot. Aggódni kezdtem, majd nem törődve a vállamba és a torkomba nyilalló fájdalmammal, nekiugrottam Darennek. Nem számított rám, ezért egy pillanatig nem figyelt Natere, aki földre tudta kényszeríteni. Nate hirtelen megállt. Felnézett az emelvényre, ahol Claeton állt, kezében egy íjjal. Felénk tartotta a fegyvert. Nem tudtam eldönteni, kire célozhat, de nagyon reméltem, hogy nem Natere. Szemeim könyörgővé váltak, nem mozdultam. Nate engem nézett, de Darent nem engedte felállni a földről. Claeton kihúzta az íjat, majd elengedte a nyílvessző végét. Láttam, ahogy egyre csak közeledik felém, de még mindig nem mozdultam. Úgy gondoltam, meg tudok állítani egy nyilat, nem lehet nagy gond… majd mielőtt mindent átgondolhattam volna, a nyílvessző becsapódott… de nem oda, ahova kellett volna. Sötétséget láttam magam előtt, ahogy elém ugrott valaki. Hátra néztem, mert titkon reméltem, hogy nem az, akire gondoltam… Daren két lábon állt, és az előttem heverő farkasra meredt szemeivel.

Remegni kezdtem. Olyan hangosan ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért.

- Neeeee! – összerogytam Nate felett, és megsimítottam a kiálló nyílvessző mellett vastag bundáját.

Claetont kerestem megint a tekintetemmel, aki még mindig ugyanott állt, kezében a gyilkos fegyverrel, ami most elvette tőlem életem egy részét…

Daren kimerült, meggyötört hangon felszisszent mögöttem:

- Vége van, Annalie! Vesztettél! – kiegyenesedett, bár látszott rajta, hogy nagy fájdalommal járt.

Körbenéztem. Már alig volt valaki talpon. Mindenfelé vérfarkas és vámpír tetemekkel volt fedve a padló.

Kezemmel végigsimítottam körben a nyíl körüli területet, majd megragadtam a nyílvesszőt, egy fél pillanat alatt felálltam, megfordultam, és teljes erőmből belevágtam Daren mellkasába. Hátrahőkölt, majd nekem támadt. Olyan düh és harag vezértelt, hogy legyőzhetetlennek éreztem magam. A háta mögé kerültem, és a torkának estem. Fogaim belemélyesztettem a nyakába, és két kezemmel kitörtem azt a helyéből. Daren két részben esett le a földre. Arca kifejezéstelen volt, végtagjai és egész teste tehetetlen. Meghalt. Megöltem őt…

De még nem fejeztem be. Claetonra vetettem a pillantásom, aki már nem az emelvényen állt. Eltűnt. Mindig tudtam, hogy gyáva, de hogy ennyire… meg akartam nyugodni.

Megint letérdeltem a földön fekvő vérfarkashoz. Sírni akartam, de nem ment. Valaki a vállamra tette a kezét.

Alaric állt fölöttem, jobb kezét szorosan bal oldalához szorította. Megharaphatta egy farkas… de legalább ő él. És nincs nagy baja.

- Annie… - a kezem után nyúlt, hogy felhúzzon -… nem halt meg!

Hitetlenkedő tekintettel néztem rá. Először nem értettem kiről beszél. Talán Daren túlélte?

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Nate… nem halt meg – elmosolyodott, de nagyon nehéz volt neki – Ha meghalt volna, akkor visszaváltozik emberré…

Közel hajoltam hozzá, amennyire csak ösztöneim engedték. Hallani akartam a leheletét, érezni a szíve dobogását. Nagyon gyenge volt. Alig élt, de küzdött…

- Nate, hallasz engem? – kérleltem.

Nem reagált látható módon, de jobban éreztem szívverését.

Megnyugodtam. Él… tényleg él!

- És a többiek? – fordultam vissza Alarichez.

Vett egy mély levegőt. Azura, Alisha és Lacy nem maradtak itt. Tudták, hogy nekik nincs semmi esélyük, és hogy csak megnehezítenék a dolgunkat. Ha itt vannak, akkor nem tudok csak félig az ellenségre koncentrálni. Hiszen mindig tudni akartam volna, hol vannak, és jól vannak-e…

Elmosolyodtam. Azura nem olyan makacs, mint én, Alisha meg olyan kis törékeny, bár elég erős, Lacy pedig szintén nem harcra termett… örültem, hogy jól vannak.

- Aedrien? – kérdeztem megint visszaesve az aggódásba.

- Rendbe jön, ne aggódj miatta. Ray, Brian és Ryley is megvannak. Ryleynak nincs semmi baja, a többiek meg megúszták kisebb sérülésekkel.

Scottot kerestem, és még mindig ugyanott feküdt, ahol volt. Ő is farkas alakban. Hála az égnek, nem lett nagy baja. Feltápászkodtam a földről. Mozgásokra lettem figyelmes. Egy csomó vérfarkas kezdett magához térni. Rengetegen túlélték. Győztünk. Daren, és a csatlósai mind meghaltak, kivéve egy valakit… Claetont…

- Elmenekült… - suttogtam.

Alaric vett egy mély lélegzetet:

- Talán így a legjobb.

Felháborodottan néztem a szemébe. Nem akartam vele kiabálni, de nem tudtam kontrolálni magam:

- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen meg akart ölni… és majdnem megölte őt… - lenéztem Natere. Még mindig nem mozdult…

Alaric nem felelt, csak hátat fordított nekem, és elindult Scott felé. Felemelte, és az ajtó felé indult vele.

Aedrien mellettem termett.

- Jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon.

A nyakába borultam, és erősem magamhoz szorítottam.

- Nem… - feleltem -… nem vagyok jól.

Percekig így álltunk. Bár nem tudtam, még is olyan érzésem volt, mintha sírnék.

Elengedett.

- Menjünk haza! – a szemem kereste, és mikor megtalálta, és megbizonyosodott arról, hogy kicsit megnyugodtam, lehajolt a földre, és óvatosan felemelte Nate meggyötört, kimerült testét.

Sikerült. Tényleg sikerült… megnyertük, és Daren meghalt. Azt akartam gondolni, hogy ezzel vége van, de nem akartam hamis illúziókba rángatni magam, hiszen Claeton még él, és volt egy olyan érzésem, hogy most ő következik a bosszúállásban. Alig vártam, hogy megint találkozhassak vele, de megesküszöm, ha így lesz, nem fogok gondolkodni, vagy gyöngének mutatkozni. Meg fogom ölni!