XIII. FEJEZET: HALÁLFÉLELEM

Tágra nyílt szemekkel néztem. Nem volt semmi baja sem… sőt, még mosolygott is.

Alaric nem tudott mit mondani a látottakra, és Azura is csak kereste a megfelelő szavakat. Mindkettejük arcán olyan megdöbbenés ült, olyan értetlenség… egymásra néztem, majd megint Claeton felé. Még percekig csak meredtem magam elé, mikor Alaric végre erőt vett magán, és megszólalt:

- Daren, még is mit jelentsen ez? – most felháborodottság váltotta fel a hangját.

Kaján vigyor jelent meg Daren arcán, amitől – bár szinte lehetetlen – hányinger fogott el, vagy valami hasonló…

- Nos, hogy is fogalmazzak… - vett egy mély levegőt, és elindult Claeton felé -… nos, Claeton elárult téged, kedves barátom. Oda adtam neki a könyvet, hogy tegye le a szobájában, mintha ott hagyta volna. Tudtam, hogy első dolgod lesz, hogy el gyere, és megmentsd őt – Alaric megint tett egy próbálkozást, hogy nekimenjen Darennek, de visszatartotta az a két vámpír.

Ordítani tudtam volna. Claeton tényleg képes volt erre? Képes volt elárulni minket? Csapdába csalni? Valahogy nem akartam igazat adni ennek az egésznek. Lehet, hogy csak Daren kényszeríti valamivel…

Alaric odafordult Claeton felé, aki még mindig mozdulatlanul, és szótlanul, mosolyogva állt az ajtónak támaszkodva.

- Hogy tehetted ezt velünk? – keserű és nyers volt Alaric hangja.

Ennyi féle érzelmet váltakozni egy este alatt nagyon régen láttam az arcán. Ez kissé megrémített. El nem tudtam képzelni, mit érezhet most szegény Alaric…

Azura arca olyan volt, mint akinek most halt meg egy rokona. Gyász és szomorúság volt úrrá rajta… ha jobban belegondoltam, tényleg elvesztett valakit. Claetont…

Daren kihúzta magát, és elindult felém. Lépései lassúak, könnyedek voltak, de számomra még is nehezek, ahogy egyre közelebb került hozzám…

- Annalie, nagyot csalódtam benned… - egy apró hajtincsemet a fülem mögé tette -… szövetkezni az ellenséggel, megbízni egy kutyában, behinni a házadba, és ellátni a sebeit… nem is tudom megszámolni, hány szabály szegtél meg ezzel a megfontolatlan tetteddel… - most a többiek felé fordult -… és mekkora veszélynek tetted ki a családodat.

Ray alig tudott úrrá lenni indulatain. Láttam a gyilkolási vágyat a szemében, de ez most nem tudott foglalkoztatni, csak egyetlen egy dolog… Claeton! Elárulta, hogy mit tettem… ráadásul Darennek, aki tudjuk, hogy ki nem állhatja a farkasokat, és még át is áll az ő oldalára…

Lélegeznem kellett párat, hogy megnyugodjak, mert attól tartottam, hogy a következő én leszek, akit vissza kell tartani, nehogy nekiugorjon valaki torkának.

Claeton még egy kérdésünkre sem válaszolt, csak állt ott, és figyelt. Semmi érzelmet nem láttam az arcán, csak azt az undok, kiábrándító mosolyt, melyet akkor varázsolt magára, amikor szóba került az árulása…

Elkezdtem gondolkodni… most lesz? Mit fog kitalálni Daren? Mi lesz a tetteink következménye? Talán halál? Vagy még annál is rosszabb?

Megköszörülte a torkát, és úgy fordult, hogy mindenki jól láthassa:

- Van esetleg valakinek valami mondanivalója? – olyan arcot vágott, mintha tudná, hogy senki nem fog megszólalni, és ezt jól gondolta…

Pedig nekem fel kellett volna szólalnom, hogy ők nem tehetnek róla, én hoztam őket a házba, ők semmiről nem tehetnek, csak hogy ez lehetetlen, mivel nem csináltak semmit ez ellen… ha szólnak Darennek, hogy mi történik, akkor megússzák, de ők szeretnek engem… nem tettek ilyet, leszámítva persze Claetont…

Igen! Claeton ezért tette… félt Darentől…

Ökölbe szorult a kezem, éreztem, ahogy a düh egyre inkább elhatalmasodik bennem, és megtörtént, amire a leginkább nem számítottam… a mellettem álló vámpírt – aki rám ügyelt – egy mozdulattal félre löktem, és rávetettem magam Claetonra. Fogaim jó erősen belemélyesztettem a vállába, és leterítettem a földre, mint egy állatot. Felordított, majd lerúgott magáról. Nekiestem a falnak, de meg sem éreztem, megint előtte álltam, támadásra, sőt, ölésre készen, ha szükséges…

Bele sem mertem gondolni, hova tudom még fokozni a büntetést, amit kapni fogok azért, mert megölöm őt.

Daren csatlósai elindultak felém, de Daren leintette őket:

- Hagyjátok, ez az ő harcuk! – megint elmosolyodott, de már nem érdekelt sem az, sem a hangneme.

Egyedül az érdekelt, hogy megbosszuljak mindent Claetonnak… azt, hogy elárult engem, és mindenkit… éreztem, hogy a szemeim éj kékké változnak, ösztöneim pedig csak azt suttogják egyre hangosabban a fülembe, hogy „ölj!”.

Claeton gonosz mosolyt ejtett meg felém, majd elindult felém. Az első ütését kivédtem, és ő is az enyémet.

- Gyáva alak vagy Claeton! – szegeztem neki a mondatot, és megint a torkának ugrottam.

Lefogta a karjaim, a hátamnak szegezte őket, hogy mozdulni sem tudtam. Hallottam, ahogy Aedrien és Alaric felszisszen.

- Nos, Annie, inkább, mint hogy halott legyek – közel hajolt hozzám – Nézz csak körül, mit látsz?

Megakadt a szemem Aedrienen. Kétségbeesett arccal nézett felé. Szinte leolvasható volt róla, hogy félt… engem… Összeszorult a torkom, és abbahagytam a küzdés, hogy kiszabaduljak Claeton karjai közül. Lesütöttem a szemem… igaza volt. Semmi értelme, hogy küzdjek ellene, akkor is legyőzött. Megint… Daren mindenkit legyőz, mindenkin felül kerekedik, és nem tehetünk ellene semmit… csak akkor élheted túl, ha mellé állsz, és elárulod azokat, akiket szeretsz… Claeton inkább ezt az utat választotta.

Elengedett a szorításából, és maga felé fordított.

- Miért? Te mit tettél volna az én helyemben? – halkabban beszélt, mint eddig.

Kissé felháborodottan válaszoltam neki:

- Mit tehettél volna? Azon kívül, hogy elárulod a családod? Elárulsz mindenkit? – úgy éreztem, pillanatokon belül felrobbanok a bennem dúló érzésektől.

Nem válaszolt. Láttam rajta, hogy bántja a dolog, de különösebben nem foglalkoztam vele. Csak egy dolog foglalkoztatott, hogy valahogyan kijussunk innen. Kellett egy terv… lehetőleg jobb, mint amiért idekerültünk…

Pár percig némán meredtem Claetonra, de teljesen máson járt az eszem, majd Daren csatlósai távolabb húztak engem tőle, nehogy megint neki akarjak menni.

- Nos – Daren felemelte az állát, és méltóságteljes hangnemre váltott – Döntöttem! – mondtam, majd intett a kezével, és mindnyájunkat közrefogtak a vámpírok, hogy mozdulni is alig-alig tudtunk – A büntetésetek, amiért megszegtétek a Vámpír Tanács törvényeit, név szerint, hogy vérfarkasokat bújtattatok magatoknál, nem öltétek meg őket, és amiért betörtetek a Tanácshoz… halál!

Nem lepődtem meg túlságosan ezen a kijelentésen, csak arra számítottam, hogy jobban elhúzza, és talán ki tudok találni valamit, hogy megmeneküljünk…

Claeton Daren mellé lépett:

- Hogy halnak meg? – a legkisebb megrendülést sem tudtam felfedezni a hangjában. Úgy beszélt, mintha nem is ismerne minket.

Daren megint elmosolyodott, amitől lassan már a falra tudtam volna mászni, és mélyen Claeton szemébe nézett.

- Ha ennyire nagy kedvetek van a vérfarkasokkal lenni, akkor semmi akadálya… - mondta, hogy sarkon fordult, minket pedig utána vittek.

Olyan folyosókon mentünk végig, amiket még életemben nem láttam – nem mintha sokat lettem volna itt. Ordításokat hallottam… emberek vagy vámpírok lehettek, nem tudtam volna megmondani. Éreztem a félelem szagát a levegőben…

Egy hasonló ajtó előtt álltunk meg, mint ami a arra a folyosórészre nyílt, ahol Nate volt abba a ketrecbe zárva.

Beléptünk az ajtón. Most síri csend fogadott minket, mintha az előbbi hang nem is innen jött volna, hanem valahonnan messzebbről. Daren odaszólt az egyik ajtóban álló, őrnek, hogy nyisson ki egy ajtót.

A magas, furcsa vonású férfi óvatosan az első cellához ment, és kinyitotta. Hideg levegő és vérszag tört ki a helyiségből. Láttam Alisha arcén, hogy megborzong, és szívem szerint én is ezt tettem volna, de nem akartam, hogy Daren vagy Claeton azt lássa rajtam, hogy félek akár egy fikarcnyit is.

- Alaric… - Daren mézes-mázos hangon fordult a nyugodt tekintetű férfi felé -… tiéd a megtiszteltetés – kezével a cellába mutatott, és kissé meg is hajolt hozzá.

Alaric kihúzta magát, és nem törődve a bent rá váró halállal, elindult befelé. Azura hangja pár oktávval feljebb ugrott, és kétségbe esett hanggal kapott Alaric karja után. Fájdalommal megtelt szemekkel néztek egymásra, és pár pillanatig így álltak, mintha Alaric a szemeivel mondaná meg szerelmének, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjon miatta…

Azura – bér nehezére esett – elengedte Alaric karját, és hátrébb lépett. Alaric bement a verembe, és az őr utána, majd láncokat helyezett a végtagjaira, amik a falba voltak kötve.

Bezárták az ajtót, és Daren odalépett hozzám:

- Annalie… volnál olyan kedves? – a cellára mutatott, amit az őr éppen most nyitott ki.

Aedrien felszisszent, és felhúzta ajkát hegyes szemfogairól.

Vetettem rá egy gyors pillantást, majd Claetonra is, és szó nélkül bementem a rideg, és borzalmakkal teli terembe. Az őr utánam jött, és a fajhoz láncolt. Vettem egy mély levegőt, mert elkezdte mardosni a torkom a falra száradt vér látványa és illata, és behunytam a szemem. Hallottam, ahogy becsukják az ajtót, s tovább mennek a következő cellához.

Mindenki a falhoz volt láncolva, és várt. Várta, hogy meghaljon. Nem volt sok esélyünk így egyfarkas ellen, hogy ki voltunk láncolva a falhoz, azért nem is kezdtem el menekülési útvonalon törni magam. Csak gondolkodtam. Az agyam leforgatta az életem magam előtt, mint egy előretekert filmet, és a létfontosságú részeknél megállt. Aedrien, Nate, Alaric, Azura, és mindenki… most mindent elveszítek, még hozzá véglegesen. Hiába élhet egy vámpír örökkön örökké…

- Engedheted őket! – hallottam Daren hangját a folyosóról.

Vettem még egy mély levegőt. Velem szemben egy kis rácsos ajtó kinyílt. Két szempár közeledett felém, és hangosan, eszeveszettül morgott. Jó erősen belemarkoltam a láncba, és figyeltem, ahogy a hatalmas farkas előjön a szemem elé. Hátracsapta a füleit, és olyan mérgesen morgott belém, hogy bár nem volt semmi értelme, visszafújtam rá. A farkasnak felállt a szőr a hátán, és közelebb jött, hogy alig volt tőlem egy méterre, majd hirtelen megállt, és leült előttem. Csak nézett hatalmas, fekete szemeivel, amikbe kis híján belefeledkeztem…

Füleit hegyezte, várta, mit fogok tenni. Nem értettem a viselkedését, már régen szét kellett volna tépni… talán nem éhes, vagy csak játszik velem… kíváncsi…

Megint belemart a vér illata a torkomba, de most valahogyan más volt. Sokkal élesebb, sokkal lágyam, de egyben erősebb és kívánatosabb is… mintha éreztem volna más ilyet…

 Farkas megint felállt négy erős lábára, és közelebb jött hozzám. Sejtelmes fejét felemelte, és mélye, igézően a szemembe nézett.

Ha tehettem volna, akkor elsírom magam. Olyan eszméleten és felfoghatatlan boldogság fogott el, mint még soha. Vettem egy mély levegőt, és jó mélyen magamba szívtam a farkas vérének fantasztikus illatát, mintha most érezhetném utoljára. Elmosolyodtam, és aprót ráztam a fejemen… nem akartam hinni a szememnek…

Tényleg itt van, eljött értem, azért jött, hogy megmentsen, pedig megbántottam, és elküldtem…

A farkas egy ugrással megfordult, és visszaügetett a lyukba, ahonnan előbújt az előbb, majd pillanatokkal később emberi alakban tűnt fel megint előttem.

Nem tudtam megszólalni. Odajött hozzám, és kiszabadította karjaim, és lábaim a láncok szorításából.

- Jól vagy? – törte meg a nagy csendet, bár azt kívántam bár sose tette volna.

Így akartam maradni egész életemben – ami bizony hosszú idő egy vámpírnál -, és nézni, ahogy erős, izmos teste minden lélegzetvételnél megfeszül, ahogy hallom fülemben szíve gyors, de egyenletes mozgását…

Erőt kellett vennem magamon, hogy válaszoljak a kérdésére, de jelen pillanatban ez esett a lehető legnehezebbemre…

Végül is nem a kérdésére válaszoltam, de legalább megszólaltam végre:

- Nate… - közelebb léptem hozzá -… sajnálom… nem kellett volna elküldenem téged, de féltem, érted? Nem tudtam mi lesz, ha Ray nem tudja visszafogni magát, és egymásnak mentek…

Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom. Kezeit óvatosan a nyakamra csúsztatta, és lassan közeledett felém… Vére illata kínzott, de nem érdekelt. Erőt vettem magamon, és én is közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink óvatosan értek össze, egy rövid, de annál szenvedélyesebb pillanatra, majd kissé hátrahőköltem. Egy fél pillanatig egymás szemében kerestük a választ a továbbiakra, majd vadul rátapadt szájával az enyémre. Kezeimmel közrefogtam az arcát, majd bal kezemmel beletúrtam a hajába. Egyszerre mozgott a szánk, és egyre hevesebben. Nyelve finom mozdulatokat ejtett meg felém, melyekre hasonló módon válaszoltam neki.

Nem tehettem róla, abba kellett hagynom… óvatosan elengedtem, mire ő is engem, és hátrébb lépett, hogy könnyítse a helyzetemet.

Az ajtó nyikorogni kezdett, majd valaki letépte a zsanérról, és eldobta előlünk. Aedrien az ajtóban állt, szőke tincsei az arcába lógtak.

- Mennünk kell. Bejutottak a többiek is – ránézett Natere.

Értetlenül meredtem mindkettejükre.

Nate elmosolyodott…

- Még nem tudja… - felém fordult, és mosolygott egyet magán -… még nem volt időm elmondani neki…