XI. FEJEZET: VÁMPÍROK KÖNYVE

Hát végül is nem erre számítottam, de ha jobban belegondolok, örültem Alaric könnyed beleegyezésének. A házban mondjuk kevesebb lett a nyilvánosan közlekedő vámpír, ugyanis Lacy és Claeton nem voltak hajlandóak addig kijönni a szobájukból, amíg el nem tűnnek a farkasok. Claeton mostanában olyan furcsán viselkedett… nem velünk járt vadászni, sokszor haza sem jött éjszakánként, és amikor esősek voltak a nappalok, elment itthonról, azzal a kifogással, hogy el kell intéznie valamit.

Szegény Jeff – a farkas, akit kis híján összezúztam az erdőben – nehezen gyógyult. Sok idő kellett, míg bordái maguktól visszarendeződtek testében.

- Szia… - léptem oda hozzá -… még nem volt időm bocsánatot kérni, amiért… - nem tudtam befejezni a mondatot.

- Nem történt semmi, oké? Minden rendben, én is ezt tettem volna, ha fordított a helyzet… - hasonló mosolyt varázsolt az arcára, mint Nate szokott.

Ettől nekem is jobb kedvem támadt. Végül is úgy mond most boldog. Vagy is annak tűnik.

Nate az ajtóban állt, karjait keresztbe fonta, és engem nézett nagy, fekete szemeivel. Nem akart beljebb jönni, hasonló elvekkel működött, mint Lacy és Claeton. Bár neki nem volt baja a vámpírokkal, még is elővigyázatos volt. Mellé léptem, és nekitámaszkodtam a falnak, mint ő.

- Jeff jobban van. Szerencsére – mondtam megkönnyebbülten.

- És te? – kérdezte, majd a kezemért nyúlt, hogy megnézze, hogy van a harapás.

Már szinte semmi nem látszott belőle, csupán a fogak hagyta apró mélyedések. Még midig érzékeny volt, ezért kirántottam a kezem az övéi közül.

- Sajnálom! – mondta, és visszahúzta maga mellé végtagjait, és a szememet kereste.

Megráztam a fejet, hogy nincs semmi baj, és közelebb léptem hozzá egy apró lépéssel. Máris éreztem torkom erőszakos kaparását vére után. Nyeltem egyet, majd hátrahőköltem. Nem akartam bántani.

- Annie… - mondta, majd megtette felém azt a lépést, amit ez előbb én hátrafelé ejtettem meg.

- Én csak… ez nehéz, érted? – vállat vontam, mintha nem jelentene sokat, és hátat fordítottam neki.

Éreztem, ahogy közeledik felém. Lélegzése cirógatta a nyakat. Behunytam a szemem. Összpontosítottam, nehogy véletlen bajt csináljak…

- Nate, kérlek… - felviharzottam a folyosón át az emeletre, és bevágtam magam mögött az ajtót.

Mély levegőt vettem, most először sikerült tőle megnyugodnom kicsit. Kinéztem az ablakon, láttam éj kék szemeim, melyek szinte világítottak. Addig álltam még mozdulatlanul az ablaküveget nézegetve, még szemem színe vissza nem nyerte eredeti állapotát.

Úgy éreztem, kell egy kis magány. Kinyitottam az ablakom, és kiugrottam. Bevetettem magam az erdőbe, és futni kezdtem, ahogy csak tudtam. Figyeltem, merre lehetnek a vérfarkasok. Átugrottam egy folyót, és felszaladtam egy hegyre.

Már kezdett sötétedni, mikor elindultam haza. A gondolataim tisztultak, éreztem, hogy teljesen megnyugszom.

A szokásosnál sokkal lassabban mentem, nem volt kedvem sietni. Megint átrepültem a folyón, ami elválasztotta a vadászterületünket. Figyeltem, hogy a lehető legmesszebb elkerüljem a vérfarkasokat, és mindenkit, aki csak az erdőben tartózkodhat.

Benyitottam az ajtón, mindenki úgy ült a nappaliban, mintha megkövült volna, egymást vagy a falat nézték.

Azura gondterhelt arccal futott oda hozzám.

- Claeton megint eltűnt – mondta – És nem ez a legnagyobb baj… - Aedrien felé nézett, aki felpattant Alaric mellől.

- Ezt találtam Claeton szobájában – egy könyvet vett elő, vastag, arany betűkkel volt ráírva, hogy „Vámpírok könyve”.

- Mi ez? – kérdeztem, és elvettem a kezéből a nehéz kötetet.

Alaric mellettem termett.

- Úgy gondoljuk, hogy Claeton belekeveredett valamibe. Ezt a könyvet nem tudom, honnan szerezhette, de eddig azt hittem nem is létezik… nem szabadna léteznie…

- Mit? Mi? Várj! Mi ez a könyv? És miért nem kellene léteznie? – teljesen összezavarodtam. Ahhoz képest, hogy azért mentem el kicsit az erdőbe, hogy mindent rendbe tegyek magamban, hazajöttem, és megint a nyakamba zúdítanak valamit…

- Ennek a könyvnek kétszáz éve el kellett volna pusztulnia. Eredetileg Daren egyik őséé volt, de akkoriban még nem tudtuk, mire is képes. Mikor Daren őse megfejtette a titkát, és rájött, hogy mit tud, úgy döntöttünk, hogy el kell pusztítani. Daren feladata lett volna, de mint látjuk… nem teljesítette – átvette tőlem a könyvet, és kinyitotta az első oldalon – És belekeverte Claetont is! – ökölbe szorította a kezét.

Visszavettem tőle a könyvet, és az arcára tettem a kezemet.

- Ne aggódj miatta! Nem lesz baja – mélyen a szemébe néztem, és megpróbáltam minden erőmmel azt sugallni, hogy „esküszöm!” – Alaric, mit tud a könyv? Mi van benne?

Nagyot sóhajtott, és hátat fordított nekem.

- Hát legyen – mondta – Elmesélem nektek. Mindenkinek… - nehezen kereste a szavakat.

Leültem Alisha mellé a fotelre, Nate pedig mellettem talált helyet. Örültem, hogy eltemette magában azt a gondolatot, hogy nem jön beljebb az ajtónál… Alaric velünk szemben megállt a kandalló előtt, de még mindig nem nézett a szemünkbe. Így kezdett el beszélni:

- A könyvben olyan titkok vannak, amik a vámpírok életéhez szükségesek. Senki nem élhet biztosan örökké, még így sem, halhatatlanként. Akkoriban, mikor a könyv megfejtésre került, a háborúkban nagyon sokan meghaltak. Daren őse, Marius megoldást akart találni, hogy a hadserege mindörökké éljen, így megfejtette a könyv rejtélyét.

Most fordult csak vissza felénk, és leült Azura mellé a díványra. Kis szünetet tartott, amit mindenki kivárt, majd folytatta:

- Azonban nem tudta felhasználni a könyv erejét. Csak egy valaki tudja érvényesíteni a benne leírtakat.

Ray elállt a faltól, és keresztbe kulcsolta a karjait.

- És még is ki az a valaki? – éreztem valamiféle megvetést a hangjában, de mint mindig, most is humorral szegélyezve.

Alaric megint felállt, és közelebb lépett hozzánk.

- Nos, azt senki nem tudja – felnézett a plafonra, és vett egy mély levegőt.

Ray felnevetett. De nem úgy, ahogy szokott, inkább merő gúnnyal, mint sem a már megszokott vicces hanggal fűszerezve…

- És most mi csinálunk? – kérdeztem, miután feldolgoztam a hallottakat.

- Elmegyünk Darenhez... és magyarázatot követelünk – hangja olyan magabiztosságot sugallt, mint eddig még soha.

Nem mondanám, hogy örültem ennek. Visszamenni? Daren földalatti poklába? Kizárt dolog…

- Remek! Mi is segítünk! – csattant fel Nate mellettem. Láttam az arcán az izgalmat, a mindenre elszántságot, de koránt sem örültem neki…

- Szó sem lehet róla! Hiszen még nagyon kevesen vagytok, és egyébként is nem kell, hogy belekeveredj! – úgy beszéltem, hogy hallja a hangomon, nem tűrök el semmilyen ellenvetést, persze ez nem volt elég egy önfejű vérfarkassal szemben…

- Ugyan már, Annie! Ne csináld! Te is tudod, hogy nincs semmi esélyetek nélkülünk! – éreztem némi kis gúnyt a hangjában, de nem akartam veszekedni vele.

Ray elé ugrott, és félelmet keltve farkasszemet nézett a viccelődő farkassal.

- Hogy semmi esélyünk? Nem emlékszel, hogy ki mentett meg? Ennyi sem marad meg a vérfarkas agyadban? – egy lépéssel közelebb lépett Natehez, és összeszűkítette a szemeit.

Éreztem, hogy valami baj lesz. Nate nyilvánosan nem reagált, de láttam rajta, hogy nehéz tudja visszafogni magát…

- Mi az? Talán még ennyi sincs benned? – feltört Ray mellkasából egy apró, rövid nevetés – Szánalmas vagy, mint a többi fajtádbeli!

Nate még mindig nem tett semmi. Mindenki feszült csendben figyelte őket, mit fognak ezek után művelni egymással…

Azura elindult gyötrelmes arccal Ray felé, de Alaric elé tette a kezét, meggátolva ezzel a közbeavatkozást. Szívem szerint én már régen ott lettem volna közöttük.

Ray folytatta, és hátrébb lökte Nate testét egy méterrel. Ennyi kellett. Betelt a pohár Natenek, és nekiment Raynek. Erősen megmarkolta a felsőtestét, és kiugrott vele azt ablakon. A szilánkok olyan sebességgel repültek szép, mintha puskagolyók lettek volt.

Zuhantak néhány emeletet, majd hallottam, ahogy földet érnek. Az ablakhoz rohantam – mármint ami megmaradt belőle – és lenéztem. Nate már vérfarkas volt, átváltozott a zuhanás közben. Ray támadóállásban állt vele szemben úgy tíz méterre. Azura mellettem termett, és erősen megmarkolta a vállam. Éreztem, hogy félti Rayt. Bár ha megharapja Nate őt, akkor nem lesz akkora baja, mintha ezt ő tenné Natetel.

Aedrien mögöttem állt, és figyelt, csak úgy, mint mindenki más is. Feszült voltam. Hallottam, hogy a vérfarkasok közelednek a két egymást szemlélő fiúhoz.

Nate hangosan morgott, Ray pedig emelgette az ajkait hegyes fogai elől. A szemei teljesen megváltoztak, annyira mérges volt, hogy szinte már fehéren izzottak.

Jeff, nyögések között feltápászkodott az ágyról, és elindult felénk, bizonyára ő is látni akarta a kintieket…

- Alaric, csinálj valamit! – súgta Azura aggódó hangon a fülébe.

Alaric mély, gyengéd pillantást vetett felé, amire Azura megnyugodott kicsit.

Ray tett egy megfontolt lépést Nate felé, aki mintha csak egy tükörkép lett volna, utánozta benne. Most még közelebb voltak egymáshoz, mint ami még belefér abba, hogy „biztonságos távolság”…

Azon gondolkodtam, vajon ki fogja hamarabb megtörni ezt az egészet. Egy vámpír, vagy egy vérfarkas… hirtelen, mintha csak válaszként jött volna, előjött egy másik farkas is egy sűrű fenyő mögül. Szőre szinte égnek állt a hátán, úgy lépkedett, mintha jégen járna. Annyira elővigyázatos volt, hogy Ray felnevetett:

- Ez lenne az erősítésed? Egy farkas, aki pillanatokon belül összeesik a félelemtől? – hangosabban nevetett fel, mint az előbb.

Nate láthatóan nem találta ezt olyan viccesnek. Füleit hátra csapta a feje mellé, hogy alig volt látható, és erősen morgott. Egyre lejjebb ereszkedett a föld felé. Támadni készült.

Ray ugyanazt tette, amit ő.

Nate futni kezdett, és Ray is felé. Éreztem, hogy itt az idő. Elrugaszkodtam a nappaliból, átugrottam a kitört üveget, és közéjül ugrottam. Nem voltam egyedül. Alaric egy pillanattal volt mögöttem lemaradva. Beugrottam Nate elé, aki pont meg tudott állni a meglepődöttségtől, Alaric pedig Rayt fogta meg, ne mehessen tovább. Nate megállt, a feldühödött vámpír fivérem azonban koránt sem. Őt nem tarthatta vissza Alaric, ahhoz nem volt elég az ereje. Ray lerázta magáról Alaric kezeit, és mint egy őrül, ment neki Natenek. Elé álltam, kitártam a kezeim, megpróbáltam visszafogni, de ez sem volt elég. Brian és Ryley is a segítségünkre siettek, aminek örültem, és vissza fogták Rayt. Még mindig nem csillapult dühe, ordított, próbált szabadulni a két fiú szorításából, de sehogy nem ment neki, ezért feladta a küzdelmet.

Nate még továbbra is morgott, kész volt ugrani, és halálos csapást mérni a belé kötő ellenfélre.

- Nate! – kiáltottam rá a hörgő farkasra előttem – Fejezd be!

Abbahagyta, és rám nézett gyönyörű, mélyen ülő, koromfekete szemeivel. Füleit ellazította, érdeklődő fejet vágott, és engem kémlelt. Még percekig álltunk így mozdulatlan, mikor valaki megfogta a karom.

- Menjünk fel! – suttogta Aedrien a fülembe.

Elfordultam Natetől, és elindultam vissza a házba.

Nate morgott egyet megint, amire megint ránéztem. Ugyanolyan testhelyzetben volt, mint az előbb, csak most nem Raynek tartotta vicsorgó pofáját, hanem Aedriennek. Morgások törtek fel a testéből, ráncolta az orrát, és a homlokát.

- Nate? – értetlenkedve néztem őt.

Aedrien maga mögé rántott, és hátrébb lökött magától. Tudta, mire készül Nate, és kész volt vele megbirkózni… mind a ketten készen álltak erre, csak én nem…

Aedrien is támadóállásba állt, várt, mit lép Nate. De én nem akartam ezt kivárni. Ügyet sem vetve Aedrien „maga mögé lökésének”, megint két egymást ölni készülő vámpír és vérfarkas között álltam.

- Azonnal hagyjátok abba! Elég! – úgy éreztem, hogy most hármunk közül én voltam a legmérgesebb. Ránéztem Natere, és kicsit halkabbra vettem a szót – Menj innen, kérlek! – nehezen mondtam ki, de meg kellett tennem. Nate most nem volt biztonságos senkire nézve sem.

Kiegyenesedett, és felemelte a fejét. Láttam, hogy megbántottam, de nem volt más választásom. Ez így túl kockázatos volt. Hátat fordított, és még utoljára visszanézett rám. Az arca szomorúságot tükrözött, majd elszaladt. Vettem egy mély lélegzetet, és én is elindultam.

Elmentem Aedrien mellett, aki megint megfogta a kezem.

- Annie, én…

 Kirántottam az én kezem az övéből, és felrohantam a szobámba. Beültem a szekrényem melletti sarokba, és beletemettem az arcom a kezeimbe...