XII. FEJEZET: CSAPDA

Egész éjjel a szobámban gubbasztotta, semmi kedvem nem volt lemenni, és mások szidását hallgatni, amiért idehoztam a farkasokat. Hallottam, hogy Jeff elment, mikor egy másik farkas megjelent nálunk, hogy Nate elmegy, és ők is vele tartanak sereget toborozni. Jeff már volt annyira jól, hogy velük mehessen, ezért egy cseppet sem habozott.

Tudtam, hogy így a legjobb. Hogy Nate és a többiek már nincsenek itt, messze járnak… még is olyan érzésem volt, hogy valami hiányzik belőlem. Rosszkedvem volt. Talán lelkiismeret furdalásom, talán csak haragudtam Natere, vagy csak Rayre, vagy Aedrienre… vagy magamra… igen! Magamra! Végül is voltam ennek az egésznek az okozója. Ha nem maradok ott, és szöktetem meg Aedrient, magammal hozva egy vérfarkast, akkor talán mind ez nem így történik…

A torkom szinte már ordított egy kis vérért, tehát lementem a nappaliba. Lacy ott ült a fehér kanapé egyik végén, Aedrien pedig mellette. Nem mozdultak. Ray a törött ablaknál állt, Alaric pedig telefonált. Ha jól hallottam, akkor egy üvegessel… csodálkoztam, hogy azonnal nem hívott szakembert, hogy megtörtént a tegnapi, bár biztosan nagyot nézett volna, ha meglátja az egymásnak ugró vérfarkast és vámpírt a ház mellett.

Alisha kijött a konyhából, és elém lépett. Fel voltam készülve mindenfajta szidásra…

- Jeff el akart köszönni tőled, de nem mert zavarni… - beletúrt a nadrágzsebébe, és kihúzott egy kis levelet belőle – De… Nate küldött neked egy levelet.

- Köszönöm – mondtam, és elvettem tőle a papírdarabot.

Ránéztem Aedrienre, aki a földet kémlelte.

Vettem egy mély lélegzetet, majd komótos tempóban felsétáltam a szobámba. Lassan akartam felérni, mert tudtam, ha fenn leszek, akkor ki kell bontanom a levelet, és el kell, hogy olvassam. Kicsit féltem, mi lehet benne…

Kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és leültem a kis kanapém karfájára, és elkezdtem széthajtogatni a levelet. Remegett a kezem.

Annie… bocsáss meg nekem!

Nem gondolkodtam, csak mentem az érzéseim után… de látom, hogy hiba volt.

                                                                                                       Nate

Nagyot sóhajtottam, és letettem magam mellé a levelet. Kinéztem az ablakon, mintha csak arra várnék, hogy Nate pillanatokon belül kibújik az egyik bokorból, és az imádott mosolyával újra jobb kedvre derít engem.

Tudtam, hogy nem jelent biztonságot ránk, de még is azt akartam, hogy itt legyen. Velem…

Betettem a fiókomba a cetlit, és lerohantam a többiekhez. Alaric már nem telefonált, hanem magyarázott valamit Ryleynak.

- Mi folyik itt? – ejtettem meg a kérdést Aedrien felé.

- Elmegyünk Darenhez – mondta, majd felállt a kanapéról.

Lesütöttem a szemem. Most még kevesebb volt az esélyünk Daren csapataival szemben. Még akkor is kételkedtem, amikor itt voltak velünk a farkasok… nem hogy most, mikor itt vagyunk kilencen Daren több száz fős vámpírjai és vérfarkasai ellen.

Nem akartam beleszólni Alaric döntésébe, így csak bólintottam egyet Aedrien felé, majd átmentem a konyhába. Azura valamit írogatott a pulton. Oda mentem hozzá.

- Azura… - mélyet sóhajtottam -… szerinted jól tettem, hogy elküldtem innen őt?

Felém fordult, és arcom két tenyere közé vette. Kedvesen elmosolyodott:

- Ha úgy érzed, hogy jól tetted, akkor úgy van. De ha kétségeid vannak ez ellen, akkor az azt jelenti, hogy sokkal többet jelentett neked, mint amit bevallottál magadnak…

Egy apró csókot nyomott a homlokomra, és kiment a szobából. Mozdulatlanul álltam. Talán igaza lenne?

Szívesen elgondolkodtam volna ezen, de Alaric felszólító hangja megtörte gondolkodni vágyó hangulatom…

Visszamentem a nappaliba. Már mindenki ott állt, vagy ült Alaric körül.

- Szóval – mondta – Ha már mindenki itt van, akkor elmondanám a tervet. Először is: csapatokra bomlunk. Azura, Brian és én a fő bejáraton fogunk bemenni, hogy mindenki lásson minket. Ryley, Lacy és Alisha a keleti oldalon kell, hogy bejusson. Van ott valahol egy alagútrendszer, aminek pont a Váróterem alatt van vége. Annie, Aedrien és Ray pedig a nyugati oldalon, a farkasok celláinál fog bemenni. Van esetleg kérdés?

Gyorsan feldolgoztam mindent. Nem igazán tetszett ez a terv, de nem tehettem semmit.

Ray természetesen megint elkezdett kérdezősködni:

- És mi hova kell, hogy menjünk? Egyébként nem mintha lenne bármi kifogásom az ellen, hogy kinyírjak pár dühös kutyát… – rám nézett -… mivel tegnap nem hagyták, de minek ott megyünk be?

Nem foglalkoztam azzal, amit mondott, hanem válaszoltam a kérdésére, amit nem igazán nekem tett fel:

- Azért, mert ott nem leszek őrök. Nem sok vámpír merészkedik be oda, és aki még is ott akarna bejutni, azt elintézik Daren „háziállatai”.

Felnevetett a kifejezés hallatára, és Ryley felé fordult:

- Honnan tudjuk mindezt? – karjait keresztbe fonta, és félredöntötte a fejét.

- A könyvből – bökött rá a kötetre az asztalon – Mondtuk, hogy minden benne van, ami segíthet élni egy vámpírnak…

Ray felnevetett:

- Szóval ez a könyv a Tanácsot a vámpírok ellenségének tartja, és ezért leírja, hogy hol lehet bejutni észrevétlenül?

Ryley bólintott.

- De ha ez a könyv Daren tulajdona, akkor tudnia kellene, hogy ez le van benne írva, nem? – kérdezte Alisha a homlokát ráncolva.

- Ebben van valami, Alaric – szólaltam meg most először – Miért adta oda Daren Claetonnak a könyvet, ha ennyit ér, és ha benne van a legnagyobb veszélytitka rá és a Tanácsra nézve.

Alaric gondolkodott… kétszer körbejárta a nappalit, és leült a kanapéra.

- Oda kell mennünk! Most már biztos! És tartjuk magunkat a tervhez. Akár le van írva, akár nem, akkor is ott kell bemennünk. Ha ti is a bejáratnál jöttük be, akkor nem közlekedhettek akárhogyan az erődben. Ma éjjel indulunk. Készüljetek fel! – várt még pár pillanatot, aztán megköszörülte a torkát, és kiment a nappaliból.

- Hánykor indulunk? – kérdeztem Ryleytól.

Vállat vont.

- Vadászni mennél? – kérdezte, majd közelebb lépett hozzám.

Bólintottam, majd ő is.

- Veled megyek! – Brian elállt a faltól, aminek eddig nekitámaszkodott.

Mosolyogtam. Örültem, hogy nem kell egyedül mennem.

Végigfutottunk a téren, be egy mellékutcába, és megálltunk. Figyeltem. Most nem volt annyi időnk, hogy jó alaposan végiggondoljuk, ki lesz az áldozat. Persze még akkor sem mindig a legjobb a választás. Eszembe jutott az a kisgyerek, akinek Ray és én megöltük a szüleit. Nem akartam még egyszer olyan hibát elkövetni…

- Erre! – Brian megzavarta lelkiismeret furdalásom, és intett, hogy kövessem őt egy ház erkélyére.

Felugrottam mellé a második emeletre, és hallgatózni kezdtem. Dobbanások hallatszódtak a lakásból. Nyeltem egyet. Ketten voltak odabent. Most biztos voltam benne, hogy többen nincsenek.

Brian alig megerőltetve magát, letörte a kilincset, majd meglökte az ajtót, és az kinyílt. Az erkély a nappaliba nyílt.

- Alszanak. Ha jobban odafigyelsz, akkor hallod a könnyed, nyugodt lélegzetüket.

Erre nem válaszoltam, de megejtettem egy apró mosolyt. Benyitott a szobába, ahol aludtak. Mögötte mentem. Odabent teljes sötétség volt, csak onnan tudtam, hol vannak, hogy éretem vérül illatát.

Brian odament a férfihez, én pedig a nőhöz. Még olyan fiatalok voltak.

Fölé hajoltam, és elsöpörtem hosszú, szőke haját a nyakáról. Nagyon pontosan haraptam meg. A vér olyan kellemes volt, hogy szinte cirógatta a torkomat, ahogy végig folyt rajta.

Elvettem a szám a nyakáról, és ránéztem Brianre. A férfi már halott volt az ágyon, ezek szerint ő már hamarabb befejezte.

- Lassan csinálod, nem mondták még? – kérdezte gúnyosan.

Nem válaszoltam, csak mellé léptem, és vetettem rá egy gyors, gonosz nézést. Felemelte a kezeit, mintha nem tett volna semmit, és állával az erkély ajtó felé bökött.

Leugrottunk az emeletről, és visszafutottunk a házhoz.

Alaric és Ryley elénk jöttek, és eltökélt hangon beszéltek:

- Indulunk!

Remek. Nem volt sok kedvem ehhez, de már régen szerettem volna egy-két dolgot számon kérni Darentől. Végül is ő volt minden rossz dolog oka, ami velünk történt a napokban. Persze ha ő nincs, akkor nem ismerem meg azt a két valakit, aki most megváltoztatta az életem, és sorsfordító szerepet játszanak benne…

Lassabban mentünk, mint legutóbb, és azokban a csapatokban, amiket megbeszélünk. Aedrien és Ray mögöttem futottak, Alaric úgy találta, hogy én vagyok talán a legmegfontoltabb hármunk körül, tehát én vezetek. Persze ennek egyáltalán nem örültem. Semmi nem volt meg bennem ehhez…

Az volt a terv, hogy megvárjuk, míg Alaric és a többiek bemennek a főkapun, majd egyszerre próbáltunk bejutni minél észrevétlenebbül két oldalról.

- Most! – mondtam, majd futni kezdtem a nyugati rész felé.

A bejáratnál valóban nem voltak őrök. Odarohantunk az erős vaskapuhoz, és nekifeszültünk, hogy kinyissuk. Nem volt nagyon sötét, mert a telihold bevilágította a fekete égboltot.

Ray nekiment az bejáratnak, ami jó alaposan behorpadt az ütéstől. Kinyitottuk, és bementünk. Még mindig én mentem elől. Hallgatóztam, megpróbáltam minden erőmmel a szaglásomra összpontosítani, ha véletlenül találkozunk egy-két farkassal. Egy hosszú, sötét folyosón mentünk végig. Olyan volt minden, mint amikor először jártam itt, annyi különbséggel, hogy Nate helyett Ray volt a kis csapatunk harmadik tagja…

Hangokat hallottam, előlünk valamennyivel. Lépteket.

- Farkasok – mondta undorral Ray.

Jobban oda figyelem a léptekre, és rájöttem, hogy valami nincs rendben…

- Vámpírok! – mondtam megfagyva.

Ezek szerint a könyv még sem tud olyan jó sok mindent… mi pedig teljesen őrültek vagyunk, hogy egy régi, varázslatokkal körülvett könyvnek hittünk, hogy hol vannak őrök a Vámpír Tanács erődítményében…

Ray támadóállásba ereszkedett, Aedrien pedig követte őt.

Túlerőben voltak, tudtam, hogy semmi esélyünk ellenük, és volt egy olyan érzésem, hogy a mögöttem készenlétben álló két fiú is tisztában van ezzel, csak nem akarják beismerni maguknak…

Ha jól éreztem, akkor heten voltak.

- Annalie, micsoda kellemes meglepetés! – a hangja ismerős volt.

Megálltam, nem akartam hinni a fülemnek. Hogyan lehetséges ez? Honnan tudta meg, hogy itt vagyunk? Hogy itt leszünk? Erről támadunk…

- Daren – meglepettségem és félelmem egyszerre tört ki belőlem egyetlen névben.

Kaján, és gonosz vigyort varázsolt az arcára. A sötétből kilépett még jó pár vámpír, de nem volt kedvem számolgatni őket. Sürgősen ki kellett találnom valamit… de nem jutott semmi értelmes az eszembe.

Ismerős volt nekem ez a szituáció… és nem örültem neki.

- Honnan tudtad, hogy… - elcsuklott a hangom -… itt leszünk?

Komolyabbra fordította a szót, de a mosolyt még mindig nem törölte le az arcáról:

- Még is mit gondolsz, kedvesem? Claeton talán véletlenül hagyta ott a vámpírok történetének legfontosabb könyvét, amiben le van írva, hogyan lehet bejutni ide? Annalie… - közelebb lépett hozzám, hogy szinte minden szavát bőrömön éreztem -… annyira naiv vagy. Ennél azért okosabbak gondoltalak…

Hátra néztem a két fiúra. Ray nehezen tartotta vissza előtörni készülő dühét, Aedrien azonban látszólag nyugodt volt.

- Szóval csapda volt… - hátráltam egy apró lépést.

Vállat vont, és újabb lépéssel közeledett felém. Kissé kellemetlen volt, ennyire közel éreznem magamhoz az eddigi legnagyobb ellenségem…

- Nos, kellemetlen nekem, hogy itt beszélgetünk. Voltán kedves követni a Tárgyaló terembe? Már biztosan vár a családod… - mutató ujjával végigsimította az arcom.

Elfordultam tőle, és undorral tetézett arccal meredtem le a földre.

Csodáltam, hogy Ray szó és ellenkezés nélkül követett minket mindenhová. Bizonyosan felfogta, hogy semmi értelme nem lenne ellenkeznie, hiszen a győzelemre nincs sok esély ilyen ellenséggel szemben.

Beértünk a terembe, amit már kezdtem eléggé rühellni… kicsit túlzásnak és nevetségesnek tartottam, hogy egy vámpír egy hét alatt háromszor álljon itt, ráadásul ebből kétszer, mint áruló… igaza volt Natenek. Nekem ehhez tehetségem van…

Alaric két vámpír között állt, a falnak támaszkodva. Ha jobban belegondoltam, nem is voltunk igazi foglyok.

- Daren! – szólalt meg Alaric, mikor mindannyian beléptünk a terembe – Hol van Claeton? Mit tettél vele? Daren, ha baja esett… - még soha nem láttam ilyennek őt. Hirtelen Daren mellett termett, akit meglepetésként ért a támadás. A két mellette álló férfi utána kapott, és földre kényszeríttették. Kicsavarták a karjait, és erősen fogták. Azura ijedten indult meg felé, de meggátolták tervében.

- Kérlek, ne bántsd! – könyörgött minden porcikájával.

Nem bírtam ezt így tovább nézni. A szeretteim, a családom, a barátaim… veszélyben volt mindenki…

- Miért akartad, hogy idejöjjünk? – kérdeztem Darentől, miután annyira felhúztam magam, mint még soha.

Daren intett a kér vámpírnak, hogy engedjék el a földön térdelő férfit, majd felém fordult. Láttam rajta, hogy alig várta ezt a kérdést.

- Alaric, volna egy meglepetésem számodra – az ajtó felé tekintett.

Egy sötét alak bukkant fel. Nem akartam hinni a szememnek.

- Claeton?!