II. FEJEZET: GYILKOS FELADAT

Már vártak minket. Szemmel látható volt, hogy Alaric alkalmazni fogja a jól bevált fejmosását rajtunk. Úgy nézett, mint Claeton, Ray öccse – aki szintén vámpír – mikor egy hétig nem eszik.

- Te beszélsz vele! – suttogta Ray majd oldalba bökött.

Vállat vontam, majd gyorsabbra fogtam a tempót. Vagy fél másodperccel előbb értem a többiekhez, mint ő és már is elkezdtem a mentegetőzést.

- Sajnálom, siettünk, ahogy tudtunk… nehéz volt bejutni a házba… - hazudtam.

Amiről Alaric nem tud, az senkinek sem fáj… főleg nem nekünk.

Ray nem foglalkozott semmivel, ő csak állt, és nézett minket. Nem izgatta, mit mondok, vagy mit nem.

- Lényeg, hogy itt vagytok. – Alaric a vállamra tette kezét, majd folytatta hasonlóan komoly hanggal, mint ahogy elkezdte – Azért vagyunk itt, mert találkoznunk kell a Vámpírtanács két küldöncével. Fellépett egy kis komplikáció egy klánnal, és nekünk is segítenünk kell felderíteni őket.

- Miféle komplikáció? – kérdezte Claeton, miközben egy követ dobált a levegőben.

Alaric a földet kémlelte, majd pár pillanat múlva folytatta:

- Itt vannak. – nézett a nagy boltívre a tér bejárata felé – Majd ők mindent részletesen elmondanak.

Alig láthatót bólintottunk, majd egymás mellé álltunk. (ez egy fajta vámpírszokás volt, így köszöntöttük a jövevényeket)

- Legyetek üdvözölve, Pete és Alex! Már vártunk titeket. – soha nem hallottam még Alaricet így beszélni, kissé hátborzongató volt…

A két férfi meghajolt, majd közelebb lépett egyikőjük, akit Alexnek hívtak:

- Nem tudom, mennyire vagytok értesülve a történtekről, de mind egy. Mindent tudatunk veletek újra. Ez a klán fenn lakik a déli hegyek peremén, legalább is ott szokták őket látni, de már biztosan elmentek, a legutóbbi támadásunk óta.

- Megtámadtátok őket? – kérdeztem értetlenül.

- Egyikük megszegte a Vámpírtörvények 3.§ 43. törvényét.

- Nem iszik embervér. – tűnődött el Alaric.

- És miért baj, hogy nem emberi vérrel táplálkozik? – értetlenkedtem tovább, bár éreztem, hogy túl messzire megyek.

- Azzal még nem is lenne akkora probléma, de másokat is maga köré gyűjt, hogy állati véren éljenek. Már öten vannak. Ez összeesküvés a Vámpírtanács ellen.

Felvontam az egyik szemöldököm, mert még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez nevetséges, vagy drasztikus…

- És mi a büntetése? – kíváncsiskodtam.

- Ha bevallja, mit tett, akkor csupán börtönbüntetést kap, de ha nem vall, és nem áll le ezzel a haszontalan és undorító – jól megnyomta ezt a szót – dologgal, akkor nem lesz sok esélye…

’Meghal.’ Gondoltam magamban.

A másik vámpír is beszélni kezdett:

- Számíthatunk a segítségetekre? – ezt úgy kérdezte, mint aki tudja, hogy nem kaphat nemleges választ, és ami azt illeti, jól gondolta. Még nem hallottam olyat, hogy valaki visszautasít egy ilyen parancsot. Ez nem holmi baráti segélykérés.

- Természetesen. – vágta rá megfontolatlan hanggal. Ő sem mert nemet mondani…

A két férfi kajánul elmosolyodott.

- Akkor legyetek résen, ki tudja, hol bukkannak fel megint.

Meghajoltak, majd elmentek. Még percekig némát, mozdulatlanul álltunk, nehogy meghalljanak valamit abból, amit mondani fogunk.

- Most akkor fejvadászok lettünk? – csattant ki először Ray szájából a szó a kényelmetlen de szükséges csend után – Csúcs!

Én ezt nem tartottam annyira jónak, mint ő… végül is most a fajtánkra kell vadásznunk. Ezt nem tiltják azok a törvények?

- És akkor most mit teszünk? – kérdezte aggodalmakkal teli hangon Azura.

- Mindenek előtt hazamegyünk. Majd ott nyugodtan megbeszélhetünk mindent.

Percekig szinte repültünk, olyan sebességgel mentünk haza a nyirkos erdőben. Csak a vízcseppeket hallottam, ahogy leesnek egy-egy falevélről vagy bokorról, mikor elsuhanunk mellette.

- Alaric! Miért itt találkoztunk velük? – kérdeztem teljesen lesújtott hangon az előbbiek hallatára.

- Azért, Annie, mert ez a hely itt nyilvános, és nem bízom meg bennük. Nem lehet senkiben megbízni a Vámpírtanácsból. Mocskos kis talpnyalókkal van tele, mint például ők ketten, Pete és Alex. A Vámpírtanács vezetője, Daren olyan, mint egy állat. Lelkiismeret-furdalás nélkül irtja a fajtánkból azokat, akik nem elég jók neki. Persze a tömegmészárlásokon elbújik a csatlósai mögé. Azért mondtam gondolkodás nélkül, hogy segítünk, hogy mi biztonságban legyünk. Nem veszíthetünk el senkit sem… - elfordult tőlünk.

Mindent értettem. Minket akart védeni. Ő nem akar rosszat senkinek, de ha a családjáról van szó, akkor nem ismer kegyelmet. Senkivel szemben sem.

- Tehát akkor most tényleg vadászni fogunk azokra a vámpírokra? – Azura sem volt elkápráztatva az ötlettől – Csak, mert én nem hiszem, hogy bárkit le tudnék győzni…

Azura valóban olyan törékeny volt. Szinte beleborzongtam, hogy látnom kell őt harcolni. Vámpír létemre elkapott a hányinger, ahogy elrendeztem fejemben az összekuszálódott gondolatokat. Vettem egy mély levegőt – amire nem volt semmi szükségem – és felálltam a kételyekkel teli nappaliból.

- Szívok egy kis friss levegőt. Muszáj… - kisuhantam az ajtón, magam mögött hagyva mindent és mindenkit.

A rossz gondolatokat, a nehéz döntéseket, a fájó és elrettentő problémákat, és csak futottam minél beljebb az erdőbe, ahol nem láthat senki, nem ismer senki, nem zavarhat senki… egyedül akartam lenni. Nem akartam én ezt. Nem akartam a fajtámat gyilkolászni valami elvetemült pszichopata miatt, aki unalmában másokat öldös. Megálltam egy tisztáson, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem vagyok egyedül…