VIII. FEJEZET: VÉRFARKASHARAPÁS

Egy sötét folyosón mentünk végig. Nem szóltunk semmit. Egyikünk sem. Senkihez. Kissé kínos volt ez a némaság, de belenyugodtam…

Kevésbé voltam fáradt, hála Natenek, de még is éheztem. A torkom szinte könyörgött, hogy vért kapjon. Nem viseltem jól a szomjúságot…

Nate pár másodperc múlva hirtelen megállt. Követtük a példáját, és úgy álltunk meg mellette, mint kér szobor. Füleltem. Megpróbáltam kitalálni miért állunk. Mit hallott vagy érzett Nate.

Furcsa érzésem volt. Nate torkából apró, de annál mérgesebb hörgések törtek elő. Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben…

Közelebb léptem Natehez, és lassan hozzáértem hatalmas, izmos hátához:

- Héj! Jól vagy? – kicsit aggódtam. Mióta kihoztuk Aedrient, nagyon furcsán viselkedett.

Nem válaszolt. Csak üveges tekintettel meredt ugyanoda, mint az előbb. Nyeltem egyet. Most éreztem, hogy milyen illata is van. Akármennyire nem szeretjük a vérfarkasok vérét, még is nagyon vonzott. Hátrálni kezdtem. Ez nem volt világos. Ez lehetetlen…

- Nate! – Aedrien is hasonlóan kíváncsi volt – Mi történt? Miért állunk?

- Felettünk vannak a vérfarkasok cellái… - lesütötte a szemét.

Mindent értettem. Nem tudja, mit tegyen. Pedig megakarja tenni. Ki akarja hozni őket. De azt mondta nekünk, hogy nem teszi…

Megint közelebb mentem hozzá.

- Nate… - melléléptem -… te is tudod, hogy melletted vagyunk. Ha úgy döntesz, hogy most akarsz felkelés, akkor segítünk. Mindenben. Mert megígértem – Újabb lépést tettem felé, és bal kezem az arcára szorítottam – Csak mond, mit szeretnél. Megmentettél minket. Tartozunk neked. És nem csak ennyivel.

Óvatosan rátette kezemre a kezét, és levette az arcáról, de nem engedte el. Végigfutott rajtam valami. Valami, ami hasonlított arra, mikor Aedrienhez érek.

- Mondtam, hogy nem kell betartanod az ígéreted. Elég nekem annyi, hogy bízol bennem. Annie, te bíztál bennem! Pedig semmit okod nem volt rá…

Nem tudtam, mit fűzzek ehhez. Volt két remek ötletem is. Az első, hogy képen vágom, de olyan erővel, hogy elterül. A másik, hogy átölelem. Ennek csak két dolog szabott határt. Az egyik az volt, hogy elképesztő szomjúság gyötört. Egyre jobban. Erősebben. Még soha nem volt ilyen. Talán még ennyire erős sem volt… A másik, hogy nem tudtam megtenni. Nem tehettem meg… Nem voltam hozzá elég erős…

Elengedte a kezem, és odafordult Aedrienhez:

- Hány vámpír lehet odafent? A farkasok celláinál?

Aedrien pár pillanatig gondolkozott, majd válaszolt:

- Attól függ, hány szint van… szerintem mindegyiken legalább tíz. Ennyire azért tart tőletek Daren, nem úgy, mint a saját fajtájától. Ráadásul azok a mérgek, vagy mik…

Mielőtt Nate válaszolhatott volna, belevágtam a szavába:

- Mi volt az a mérges gáz?

- Valamiféle kőből van. De nem tudom pontosan.

Bólintottam, de kicsit többre számítottam.

- Szóval sokakat kell gyűjtenem… - hallottam a hangkán, hogy kezdi feladni. Nem fűzött túl sok reményt ehhez a felkeléshez…

- Menjünk! – mondta Aedrien, miután úgy látta, hogy Nate eleget gondolkodott.

Elléptem tőle, vissza mögé, és vártam, mikor indul el újra.

Átszaladtunk a hosszú folyosón. Gondolkodni kezdtem, mit fog szólni Daren, ha rájön, hogy mit tettem. Hazudtam neki a tárgyalóteremben, kiszabadítottam egy vérfarkast és megszöktettem azt, akit meg akart öletni. Ennél rosszabbat nem tud senki sem összehozni kevesebb, mint egy nap alatt…

Megint megálltunk. Kezdtem unni ezeket, a pillanatnyi észrevételeket, de talán ez más volt, mint az előzőz. Most én is éreztem a veszélyt. Tudtam, hogy úgy egy kilométerre tőlünk van valami. Azt is tudtam, hogy mi.

Aedrien is kiszúrta őket, vicsorított, ellenben az előttem álló vérfarkassal, aki teljesen nyugodtnak mutatta magát. Legalább is én annak láttam.

- Hányan vannak? – Aedrien torokból beszélt.

- Heten – mondta nyugalmát megőrizve Nate – Őrjárat. Daren ezek szerint sikeresen maga mellé állított néhány farkast…

- Ilyen lehetséges? – kérdeztem teljesen elképedve.

- Ha nem akarnak meghalni… - mondta Nate, és mosolyogott, ami kissé hátborzongató volt, hiszen ők árulók…

Éreztem, hogy közelednek. Minden porcikám arra ösztönzött, hogy támadjak. Biztos voltam benne, hogy nem békés szándékkal jöttek. Tudtam, hogy legalább annyira tartanak tőlünk, mint mi tőlünk. Leszámítva, hogy Nate nem mutatott semmit. Mintha nem is jönnének felénk…

- Van valami terved? – kérdezte Aedrien.

Nate kicsit gondolkozott.

- Ami azt illeti, van! – jelentette ki magabiztosan, majd levetette magát a földre.

Tudtam, mit akart. Biztos voltam benne… Át akart változni.

Ordított egy hatalmasat, ami nem tudtam, hogy fájdalmak miatt volt, vagy csak valamiféle elrettentés gyanánt. Ropogásokat hallottam. Nate hátából jöttek. A gerincoszlopa mintha átrendeződött volna…

Átváltozott. Egy hatalmas, koromfekete farkas állt előttem, szőrét hátán a magasba emelve vicsorgott. Ideért a hét másik farkas.

Aedrien és én lehajoltunk, támadásra készen álltunk, ha szükséges, bár ami azt illeti, szerintem ezt nem ússzuk meg harc nélkül…

Nate morogott. Olyan érzésem volt, mintha így beszélgetne velük. A legnagyobb farkas a többi elé állt. Semmit nem értettem, ami ha komolyan vesszük borzalmas érzés volt. Aedrien hasonlóan tehetetlenül állt merevem mellettem.

A legelöl álló vérfarkas lejjebb ereszkedett, és éktelenül ordítani kezdett. Hátráltam egy lépést, Nate pedig pont az ellenkezőjét csinálta: előrébb lépett. Mélyen belenézett a szemben álló farkas szemébe, és csak morogott.    

A következő pillanatban egymásnak estek. Úgy marták egymást, mint két vad kutya egy darab húson. Olyan gyorsak mozogtak, hogy nem tudtam, melyik Nate s melyik az ellenséges farnak.

A másik hat pedig Aedrienre és rám támadt. Az elsőt nekivágtam a falnak, a másodikat pedig földre kényszeríttettem. Nem figyeltem oda, mit csinálnak a többiek, nem tudtam, hogy boldogul Aedrien, hogy áll Nate a másik farkassal… semmit nem tudtam.

Felordítottam. Irdatlan fájdalmat éreztem a vállamban. Odakaptam, és éreztem egy vérfarkas erős, durva szőrzetét. Teljes erejéből tartotta a vállamat erős állkapcsával.

Valahogy elengedett. Fogai végighúzták az egész hátamat, míg le nem szállt rólam. Éktelen fájdalom fogott el mindenhol. Ordítottam. Sikoltoztam. Nem bírtam úrrá lenni az érzéseimen. A vállamhoz kaptam. Ömlött belőle a vér. Körbenéztem: hét farkas feküdt szanaszét a földön. Nate visszaváltozott, Aedrien pedig előttem állt tanácstalanul.

- Nate! Nagyon súlyos! Mit tegyünk? – éreztem a hangján, hogy igazat mond. Valóban annyira rosszul nézhetett ki.

Nate közelebb jött hozzánk, és mellém térdelt. Rajta nem volt túl sok seb. Csupán egy-két kisebb sérülés éktelenkedett a mellkasán. Aedrien teljesen sértetlenül nézett ki. Ennek nagyon örültem.

- Ha jól tudom, csak a ti harapásotok halálos ránk nézve, fordítva nem igaz. De szerencsére a seb sem túl nagy. Rendbe fog jönni… előbb-utóbb… - olyan érzésen volt a hangjával kapcsolatban, hogy ő is aggódik, bármit is mond…

Újabb ordítás tört fel belőlem. Nekiestem a falnak, és leültem a földre. Nekiszorítottam a fejem a hátam mögött álló fal hideg felületének, és behunytam a szememet. Mélyeket lélegeztem, olyan gyakran, amennyire csak tudtam, és megpróbáltam megnyugodni. Természetesen nem sikerült. Kezdtem kételkedni ebben a „lélegezz és nyugodj meg” dologban. Nekem soha nem sikerül…

- Vér! – mondta határozottan, de halkan Nate – Vér kell neki!

Aedrien csodálkozva nézett rá.

- Erre én is gondoltam, de mivel erre nem sok forrást találunk, elvetettem ezt a gondolatot… - mondta Aedrien kissé flegmatikusan.

- De igen, van… - nagy levegőt vett -… én!

 Aedrien nevetni kezdett:

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Nate! A bezártság minden eszedet elvette?

- Te az én helyemben hagynád, hogy meghaljon? Fontosabb nekem, mint a saját életem, érted? Szóval nem vesztettem el az eszemet!

Aedrien nem válaszolt erre semmit.

- Nem! – nyögtem fel.

Megpróbáltam felállni. A kezemet rászorítottam még mindig vérző sebemre, és a másikkal fogást próbáltam keresni a falon. Négy kezet éreztem magamon segítség gyanánt, de kettő elengedett. Nate volt az. Aedrien magához húzott, a derekamnál és a karomnál fogva tartott szinte már a föld felett.

- Nem teheted ezt! – mondtam annyira határozottan, ahogyan csak tudtam – Nem engedem meg, érted?

Nate elmosolyodott, szemmel láthatóan élvezte, hogy erőlködöm, hogy visszautasítsam mindenre elszánt öngyilkosságát. Felvett egy követ a földről, és tiszta erejéből végigvágta vele az egész alsó alkarját. Vére nagy sebességgel tört elő, és végigcsurgott a kezén, le a földre.

Még jobban elkezdett égni a torkom. Rá akartam vetni magamat. Szemeim éj kékké változtak.

Aedrien teljes erőből tartott vissza Nate vérző karjától. Közelebb jött hozzánk, Aedrien pedig lenyomott engem a földre. Nem ellenkeztem, bár nem is nagyon tudtam volna. Nate a nem vérző kezével a fejemet nekinyomat a falnak, de olyan erővel, hogy sehova nem tudtam elmozdítani. Másik kezét pedig a sebem felé emelte. A vére lassan lecsöppent a karjáról, re a vállamra. Borzalmas, égető érzés volt. Ordítottam. Csak azt tudtam már. Először is, mert fájt, másodszor, mert annyira kapart a torkom Nate vérétől.

A fájdalom abba maradt. Nate gyorsan elengedte a fejem, és hátra ugrott néhány métert. Aedrien azonban még nem engedett el, ami ha jobban belegondolok, biztonságosabb megoldás volt…

A vállamra néztem. Teljesen eltűnt a farkas fogaiból kirakott mély, fájdalmas mintázat.

Mindenről megfeledkeztem. Arról, hogy micsoda érető érzés marcangolja a torkom, hogy hol vagyok, miért vagyok itt…

- Aedrien! – mondtam még mindig valamiféle transzban – Elengednél, kérlek?!

Aedrien ránézett Natere, már másodpercig néztek, majd Nate bólintott, és Aedrien elengedett.

Közelebb léptem Nate kissé tartó alakjához.

- Köszönöm! – mondtam gyengéd hangon, majd még közelebb léptem hozzá, és átöleltem. Visszafogtam magam, amennyire csak tudtam, hogy na harapjam át a torkát vérszomjam csillapítására.

- Én nem köszönnék neki semmit, Annalie, drágám! – egy keserű, mély hang csapta meg a fülem.

Elugrottam Nate közeléből, és figyeltem, ahogy az ismerős hangú alak kilép a sötétségből…