- Daren… - morgott fel Nate olyan hangnemben, mint eddig még soha.
Kilépett a gyűlölt, pszichopata vámpír a sötétségből, és kajánul vigyorogni kezdett.
- Nate, Aedrien, Annalie… - kitárta a kezeit, mintha csak meg akarna ölelni valakit. Mi nem mozdultunk, pedig meggyőződésem volt, hogy valamelyik fiú nekiugrik… -… micsoda kellemes, és nem várt meglepetés.
Beleremegtem. Nem voltam biztos abba, hogy egy újabb összecsapásban nem hátrányként szerepelnék-e, mivel nem nyertem vissza minden erőmet. Nate csupán annyi vért adott nekem, amennyitől a sebem begyógyult, az erőmet nem adta vissza.
Senki nem mozdult, főleg nem Nate. Teljesen mozdulatlan maradt. Kíváncsi lettem volna, hogy most mit gondol…
- Annalie! – rám nézett – Gyere közelebb, kérlek. Volna mit megbeszélnünk… - levonta a tekintetét a földre, mintha csak bántaná valami, és várt.
Ránéztem Aedrienre és Natere, akik a tekintetem keresték, és óvatosan, alig láthatóan megrázták a fejüket.
Nem tudtam, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak… Szívem szerint odamentem volna Daren mellé, de ha ésszel gondolkozom, akkor nem mozdulok a helyemről. Még fél másodpercig ezen rágódtam, mikor megint hallottam valamit Daren háta mögül. Vámpírok voltak. Hárman. Minden bizonnyal őket nekünk szánták, ha valami bökkenő akadna ellenünk. A három vámpír támadni készült. Hihetetlen, hogy még mindig itt vagyunk. Pedig már annyira elegem volt ebből a földalatti útvesztőből, hogy ordítani tudtam volna…
Nem tehettem mást, lassú, de minél határázottabb léptekkel indultam meg felé. Mosolygott. Megint elérte, amit akart.
- Lark, Seht, hozzátok utánunk a másik kettőt! – a vállamnál fogva maga mellé húzott, és elindult velem a hosszú folyosó vége felé.
Hátra néztem, Nate és Aedrien megadták magukat, bár biztos voltam benne, hogy nem volt nekik könnyű, főleg Natenek…
Valahogy úgy éreztem, hogy készek lettek volna harcolni. Megvédeni magukat. De nem tehettek mi őket ekkora veszélynek. Fáradtak voltak, Nate sebe csak most gyógyult be, bár kevés vért adott nekem, még is ki tudja, mennyire gyengíthette el. Aedrien pedig bármelyik másik vámpírnál gyengébb, mivel csak állati vért iszik. Semmi esélyünk nem lett volna Daren mindenre elszánt, gyilkos csapatával szemben…
Egy kicsit nagyobb cellába vittek minket, mint amiket láttunk. Nate olyan volt, mint egy láncra vert kutya, Aedrient és engem pedig a végtagjainknál fogva kikötöttek a cella két külön pontjába. Vártunk, míg kimentek az őrök, és csak utána kezdtünk beszélni:
- Jól vagytok? – kérdezte Aedrien.
Bólintottam, és ránéztem Natere, aki nem csinált semmit, csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Arcán a düh minden formában kiült. Szemei összeszűkültek, fogai elő-elő tűntek ajkai mögül, morgáshoz hasonló hangok törtek fel a mellkasából… hihetetlenül dühös volt…
Azt akartam, hogy Nate is megnyugodjon, úgy hogy megpróbáltam valamiféle témát felvetni.
- Nate… amikor azt mondtad, hogy nem kell tudnom, róla, hogy mivel mentettél meg, akkor ugye a saját véredből adtál… - teljesen nyugodtan kérdeztem.
Rám nézett. Gyengéd volt, könnyed az arckifejezése…
- Igen – leült a földre és átkulcsolta a térdeit a karjaival.
- Hát ennél nagyobb marhaságot nem is csinálhattál volna! – csattantam ki – Tudod te, hogy mennyire nehéz azóta, hogy a közeledben legyek? A véred, szinte kínoz, úgy érzem, hogy nem tudom megállni, hogy ne… - nem tudtam befejezni a mondatot.
Elengedtem a testem, csak a láncok tartottak a karjaimnál fogva.
- Annie, én… - nyelt egy nagyot -… nem tudtam, hogy ez neked ennyire nehéz lesz, sajnálom.
Nem néztem fel. Tudtam, hogy igaza van. Ő nem tehet erről, hiszen csak jót akart nekem…
- Jön valaki! – szólalt meg Nate, és állával a cella ajtaja felé intett.
Nagyot néztem. Megint nem hallottam semmit. Sőt, nem is éreztem…
- Daren… - motyogtam magamban halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy meghallják.
Még jobban utáltam, mint eddig.
Két vámpír kinyitotta a cellánkat, és leszedtek minket a láncokról. Kicsit rosszul érintett, hogy Nateről nem szedték le láncot, a nyakánál fogva vitték mögöttünk. Daren talán már kissé túl messzire ment… ennyire nem félhet a vérfarkasoktól…
Egyikünk sem ellenkezett, mindent úgy csináltunk, ahogy ők jónak látták. Ismerős terembe érkeztünk. Ez a Váró. Innen már csak egy ajtó, és bent vagyunk Daren Tárgyalótermében, és kezdődik a vérengzés. Tudtam, hogy ezt úgy sem úszhatjuk meg ép bőrrel…
Daren ugyanúgy ült fenn a magaslati székén, mint mikor először voltunk itt. Annyi lehetett a változás, hogy akkor még nem akart megölni mindent… vagy is engem…
Daren felállt, mire persze mindenki követte a példáját. Minket viszont térdelésre kényszeríttettek. Nate nem nagyon akart engedelmeskedni, mire nyakán erősen meghúzták a láncot. Felordított, mikor húsába vájtak a lánc erős szemei. Levettem róla a szemem, és a földet kezdtem kémlelni. Azt akartam, hogy vége legyen. Ha Daren ennyire végezni akar velünk, akkor mire várunk? Ő mire vár? Tegye meg!
Kopogtak. Egyenletesen, de halkan. Daren intett a kezével, hogy kinyithatják a hatalmas ajtókat, és beengedhetik rajta a kopogót. Azt hittem, hogy ott helyben összeesek a meglepetéstől.
- Alaric, reménykedtem benne, hogy pontosan ideért, még az ítélethozás előtt… - lesietett mellé, és a vállára tette a kezét.
- Siettem, ahogy tudtam, Daren, még is mi történt? – rém nézett, és láttam, hogy kirázza a hideg, és aggódni kezd.
Nem biztos, hogy hozzászokott ahhoz, hogy a családja tagjai Daren és a Vámpírtanács előtt állnak őrökkel az oldalukon…
Daren visszasiklott a lépcsői aljára, és a Tanácsot szólította:
- Kérem, hallgassák meg a vádlottak bűneit! – ránézett Aedrienre, és nagy levegőt vett – Aedrien Pears! – felrángatták őt a földről – Vérgyalázást hajtott végre, ezen kívül megszökött, és lemészárolt jó néhány vérfarkast, akik engem szolgáltak. Nate Raysen! – a nyakánál fogva húzták fel a földről – Felkelés szervezés gyanúja miatt került ide, betört az egyik raktárunkba, meggyilkolt számos vámpírt és vérfarkast, ezen kívül szökni próbált. Annalie Brent! – felálltam – Megszöktetett egy vérfarkast és egy kivégzésre váró vámpírt, meggyilkolt több engem szolgáló vámpírt és vérfarkast.
Alaric holtsápadtan nézett, nem akarta elhinni, mit tettem. Láttam rajta, hogy lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért itt hagyott engem.
- Mi a büntetés? – kérdezte, de láttam, hogy alig tudja megtartani a rendes hangnemet.
- Gondolom, ezt Annaliere értetted, nem igaz? – elmosolyodott – Amit ezért érdemelne, az a halál, de persze a rád való tekintettel ezt elvetem.
Alaric közelebb lépett hozzánk.
- És a másik kettő? – kérdezte most kissé komolyabb és mélyebb hangon.
Ránéztem, reményekkel telve. Nem hagyhatjuk itt őket. Megmentettek, így nekünk is meg kell őket. Ez a minimum…
- Mi lenne? A vérgyalázó eleve halálra volt ítélve, most pedig még inkább kiérdemli ezt. A vérfarkas pedig gondolom, nem akar nekem szolgálni, tehát ő is meghal.
- Daren, ne tedd ezt velük. Kérlek!
- Alaric, sajnálom, de meg kell tartanunk a Tanács jó hírét… remélem, megérted – nagyot sóhajtott, mintha nehezére esett volna valami.
- Daren, kérlek, most az egyszer tégy kivételt! Könyörgöm neked! – még közelebb lépett hozzá, és mélyen, tisztán a szemébe nézett.
- Talán egy feltétellel… - láttam rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik -… Aedrien visszaáll emberi vérre.
- Én magam fogok róla gondoskodni – ígérte meg Alaric – A többiekkel kapcsolatban van különleges kívánságod?
- Nincs, elmehettek… - hátat fordított nekünk.
Nem akartam elhinni, amit mondott. A nagy Daren, a Vámpírtanács feje, és csak így elenged három árulót. Biztos voltam benne, hogy van valamiféle hátsó szándéka. Csak még nem tudom, hogy mi az.
Kiléptünk erről a borzalmas helyről. Nate szinte futott mellettünk, annyira boldog volt. Kijutott. És mi is.
Alaric nem szólt semmit. Tudtam, mekkorát csalódott bennem. Még nagyobbat, mint a múltkor.
- Alaric… - óvatosan előtte termettem -… nagyon sajnálom. Tényleg. Bocsáss meg, kérlek – olyan sírhatnékom volt. Pedig a vámpírok nem sírnak.
- Annie, olyan elmondhatatlanul… - tudtam, mit akar mondani. Csalódott bennem. Nem erre számított. Azt hitte, hogy több eszed van -… büszke vagyok rád! – na, erre tényleg nem számítottam…
A nyakába ugorottam. Erősen szorítottam magamhoz. Olyan volt nekem, mint az apám…
- Köszönöm. Megint megmentettél. Két nap alatt kétszer- vicces hangnemre váltottam.
Nate a vállamra tette a kezét.
- Tudod, erre sem sok ember képes. Két nap alatt kétszer kell kimenteni a Vámpírtanács halálos ítélete alól, ezen kívül megmarja egy vérfarkas… csak gratulálni tudok…
Nevetett. Csúnyán néztem rá, és ököllel a vállába ütöttem. Kissé hátrahőkölt tőle, de a nevetést nem hagyta abba.
Most éreztem először, hogy valami boldogan végződött, bár tudtam, hogy még koránt sincs vége. Nemsokára kezdetét veszi egy hatalmas, mindent elsöprő felkelés, és Daren is biztos forgat valamit a fejében. De ezekre nem akartam most gondolni…
Szia!!!
VálaszTörlésVégre itt vagyok :D Hát erre nem számítottam :D De azért örülök, hogy megmenekültek és nagyon kíváncsi vagyok mi is vár rájuk... Aedrien tényleg visszaszokik emberi vérre?? Húúú :P Megyek is tovább olvasni!
Pussz Szasza