III. FEJEZET: ÁRULÓ

Körülnéztem. Tekintetemmel lefotóztam minden bokrot, faágat, kerestem a mozgásokat, vagy bármi neszt, de valahogy nem észleltem semmit. De nem mozdultam… vártam…

Újabb reccsenést hallottam, egy sűrűbb részéből az erdőnek. Volt ott valami, vagy valaki…

Lejjebb ereszkedtem, támadóállásba, és elugrottam a bokorig, ami vagy fél kilométerre lehetett tőlem. Rávétettem magam arra a valakire, aki a bokorban volt. Nekivágtam egy fának a közelben, de nem az történt, amire számítottam. A fiúnak nem lett semmi baja, de a fa a becsapódás helyén kettétört… Neki sem kellett kétszer mondani, rám vetette magát, a torkomnak ugrott. Bár gyorsabb volt, úgy vettem észre, én vagyok az erősebb. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem ment. A torkomnál fogva felemelt a földről.

- Ki vagy te? – kérdezte erőlködve.

Nem nagyon tudtam beszélni, és kínosan érintett ez a szituáció, ezért változtattam rajta. Egy könnyed, de elég csavaros mozdulattal kitéptem magam a szorításából, és mögé kerültem. Hátraszorítottam a karjaim, és a fejét, még le nem térdelt, és nem éreztem rajta, hogy kezdi feladni.

- Te ki vagy? – vágtam vissza a kérdését.

- A nevem Aedrien. A családommal átutazóban vagyunk. Csak vadászni jöttem.

Nem eresztettem el. Hirtelen minden világossá vált. Elengedtem foglyom, és hátrébb léptem tőle pár lépést.

- Te jó ég! – lihegtem, nehéz volt kimondani, még rágondolni is – Te vagy az… téged keresnek.

Neki is leesett, hogy miről beszélek, és hátrálni kezdett tőlem.

- Honnan jöttél rá? – kérdezte gúnyosan.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Csak szedegettem a gondolataim, próbáltam összerakni őket, olyan érzésem volt, hogy szét fognak esni. Nem tudtam követni…

- Azt mondtad vadászni jöttél. Itt nem sokat tudsz. Nincsenek emberek. Csak… - nem akartam befejezni.

- Remek! – hátat fordított nekem.

- Én Annalie vagyok… Annie. – botladozott a hangom.

Itt állt előttem az a valaki, akit keresnek. Két választásom volt. Vagy elviszem, és átadom a Vámpírtanácsnak, és akkor minden rendben lesz a klánnal, vagy pedig nem viszem el, keresik tovább. De ha rájönnek, hogy futni hagytam…

- Tudom, mit érzel… - visszafordult felém, és közelebb jött, amire én megint hátráltam egy lépést – Annie… menj haza! Ne keverd bele magad! Nem is találkoztunk, rendben?

Nem akartam elmenni. Valamiért itt akartam maradni vele. Meg akartam hallgatni.

- Miért? – kicsi szünetet tartottam – Miért élsz állati véren?

- Komolyan érdekel?

Nem válaszoltam. A rémület kiült az arcomra, még sápadtabb lehettem, mint általában.

Elmosolyodott, és leült annak a fának a gyökereire, amelyiknél egymásnak estünk az előbb, én pedig nekidőltem egy másiknak.  

- Rendben. Elmesélem neked a történetem… mikor vámpír lettem, olyan voltam, mint egy szörnyeteg. A hegyekben faluról-falura jártam, és elpusztítottam mindent és mindenkit, aki az utamba került. Ám egy napon, mikor egy újabb falura esett választásom, hogy csillapítsam állandó vérszomjam, valami megváltozott bennem. Úgy éreztem, nem akarok ilyen életet magamnak. Tudtam, hogy nem lehet, de megpróbáltam visszafogni magam. Először nagyon nehéz volt. De találtam egy klánt, akik segítettek. De most el kellett hagynom őket, hogy ne legyen bajuk. Megpróbáltam magam mellé állítani néhány vámpírt, hátha bebizonyíthatom, hogy máshogy is lehet élni. Nem kell embereket gyilkolni azért, hogy életben maradjunk…

Tágra nyílt pupillákkal néztem, nem hittem a fülemnek…

- Aedrien, meg akarnak ölni! – nem értettem, miért nem tesz meg mindent azért, hogy megakadályozza. Csak annyi, hogy odamegy, és elmondja, hogy nem ő volt. Vagy hogy ez nem igaz… de mint láttam, erre nem volt nagy remény.

- Szerinted, nem tudom? És szerinted, érdekel? Akarjanak… állok elébe… - elhalkult. Ezt ő sem gondolta komolyan.

- Hát miért nem teszel valamit? Az, hogy menekülsz, mint egy kutya, az nem old meg semmit. Harcolj!

Megint elmosolyodott, de nem láttam az arcán csak fájdalmat.

- Az emberi vértől olyan erős, és sebezhetetlen leszel, mint bárki már, sőt, még annál is. De az állati vér csak a szomjúságom oltja. Nem leszek tőle erősebb, sőt, talán még gyengébbé tesz… Semmi esélyem nem lenne. Láthattad, nem voltam nagy megerőltetés…

Leszegtem a fejem. Tapintatlan voltam…

- Bocsáss meg… én… Sajnálom! Tényleg.

Megint mosolygott, de ez most igazabb volt. Kezdtem megnyugodni… már nem tartottam ettől az egész történettől és a tényezőktől annyira, mint eddig. Visszamosolyogtam rá.

Felállt. Követtem minden mozdulatát, és én is hasonlóan cselekedtem. Mintha egy báblettem volna.

- Annie, köszönöm, hogy meghallgattál, de most el kell mennem. Nem maradhatok tovább.

Nem akartam elhinni, hogy miket beszél…

- És még is hova mennél? – kérdeztem értetlenül, mert valamiért nem akartam, hogy elmenjen…

- Tovább – mondta, majd közelebb lépett hozzám és a vállamra tette a kezem – Ég veled.

Elmosolyodtam:

- Vigyázz magadra!

Még életemben nem láttam olyan gyors vámpírt, mint ő. Fél másodperc múlva már csak hűlt helyét bámultam a kettétört fa mellett. Gyorsan kellett hazamennem, mert a Nap már felkelőben volt, és nem volt kedvem megégni…

Beléptem a házba, ahol mindenki a nappaliban volt még mindig, ahogy itt hagytam őket. Némán, mozdulatlan ültek a fehér kanapén.

- Minden rendben? – lerítt róluk, hogy nincs, de meg kellett kérdeznem…

Alaric felállt:

- Daren, a Tanács feje azt akarja, hogy bemenjünk a Vámpírtanácshoz. Szerinte valaki elárulta, és tudja, hol van az áruló.

Teljesen bepánikoltam. Hiszen én vagyok az áruló…