V. FEJEZET: SZÖVETSÉG

Kiléptem a tömegből, és megálltam Alaric mellett. Előrébb valahogy nem volt kedvem…

Annyi önbizalmat mutattam, amennyi csak kitellett tőlem, de talán még ez sem volt elég.

Daren odafordult Aedrienhez, és szinte már ordítva dobálta felé a szavait:

- Igaz ez? Ismer téged? – ökölbe szorította a kezeit.

Aedrien engem nézett, gondolkozott. Láttam rajta, hogy fáj kimondania, mit gondol.

- Nem, még soha nem láttam. Nem ismerem – mondta, és közben lassan kettőt rázott a fején – Biztosan összekever valakivel…

Daren arckifejezése visszatért eredeti állapotába. Megnyugodott. De én nem…

Értetlenül meredtem rá, nem tudtam, miért csinálta ezt. Megmenekülhetett volna. Megmenthettem volna.

- Vidd a szemem elől! – elfordította az arcát mindenkitől, és a falat kezdte kémlelni – Mi a neved? – még mindig nem fordult vissza, de tudtam, nekem szól.

Megpróbáltam tovább tettetni a magabiztosságot, és hogy nem félek tőle.

- Annalie.

A következő pillanatban mellettem áll, és megfogta a karomat. Nem akartam reagálni, pedig minden vágyam ez volt. Feljebb emeltem az állam, és jobban kihúztam magam.

- Annalie… - suttogta – Miért hazudtál nekem? – szavaiban észleltem némi fájdalmat, és annál több megvetést. Hangja hasonlított Ray idegesítő viccelődéseinek hangjára.

Nem válaszoltam. Úgy éretem, ha kinyitom a szám, csak nagyobb bajba keverek mindenkit. Beleszámítva saját magamat is… Éretem, hogy Aedrien nem véletlenül tette, amit tett. Volt vele valami célja. Nem ronthattam el.

Daren megrázta a karom, amivel annyira felidegesített, hogy egy határozott – de igen meggondolatlan – mozdulattal kitéptem magam a kezéből.

Neki akartam ugrani. A torkának. És itt letépni a fejét, mindenki előtt… de sajnos ez lehetetlen volt…

Alaric egy pillanat alatt előttem termett, és vállamra tette kezeit.

- Nyugodj meg, Annie! – mélyen a szemeimbe nézett, szinte könyörgően, hogy engedjem ki magamból a feszültséget.

Levetettem tekintetem a földre, mintha csak lelkiismeret-furdalás gyötörne. Persze erről szó sem volt. Volt egy tervem. Egy terv, ami mindent visz…

- Kérlek, bocsáss meg neki… - Alaric leengedte rólam a kezeit –… felkavarták a látottak…

Daren vállat vont, majd visszasétált a lépcső tetejére.

 Alaric megragadta az alkalmat, hogy közölje távozni szeretnénk, majd kiléptünk a Tárgyalóteremből. Hatalmas kő esett le a szívemről, bár tudtam, hogy még ma visszamegyek oda. Az már csak rajtam múlik hogy önszántamból-e vagy kíséretben…

- Alaric… - megálltam a Váróban, és komolyra fordítottam a szót.

Nem szólt semmit, csak megállt. Haragudott rám… veszélyes volt, amit tettem…

- Nekem most vissza kell mennem. Meg kell őt mentenem – szemeim könyörögtek neki, bár tudtam, hogy mindenképpen megteszem, h megengedi, ha nem…

- Tényleg ismered? – kérdezte Claeton.

Bólintottam neki, majd visszanéztem Alaricre.

- Ha úgy érzed, hogy ezt kell tenned, akkor menj… - éreztem, hogy nem érdekli a dolog. Csak el akar menni innen.

- Alaric, sajnálom. – komolyan mondtam. Nem biztos, hogy ilyen jól ki tudott volna magyarázni…

Megrázta a fejét, majd elindult. Ray és Azura utána mentek, de Claeton még habozott egy kicsit.

- Mikor ismerted meg? – kíváncsiskodott.

- Tegnap, mikor elmentem. Ő az, Claeton. Őt keresi Daren. Ő az áruló. És persze én, amiért menteni próbáltam… de most vissza kell mennem érte. Muszáj.

- De akkor miért mondta, hogy nem ismer? – sokszor éreztem, hogy Claeton fejében nagyobb helyet foglalt el az üresség, mint az értelem… de hogy ennyire nagy a baj…

- Azért, hogy mentsen minket. Hogy mentsen engem. Most nekem kell őt megmentenem… Tartozom neki.

- Vigyázz magadra! – mondta ki nehezen. Komolyan gondolta…

- Megpróbálok – ígértem, majd kiment a vérfarkasok felé vezető ajtón.

Egyedül maradtam. Már nem számíthattam Alaric segítségére. Sőt, senkiére sem. Vettem egy nagy levegőt – ami felesleges volt, de jobban éreztem magam tőle – majd én is beléptem a cellákkal teli folyosóra.

Hallottam a nő motyogását, de megpróbáltam nem vele foglalkozni. A legelső cellához mentem, a fekete bőrű férfihoz. Körülbelül ugyanolyan testhelyzetben lógott, mint az előbb. Vártam…

- Mit akarsz? – vágott felém, majd felemelte a fejét. Hangja tele volt undorral, és gyűlölettel.

- Hol vannak a vámpírok, akiket szintén fogva tartanak? – megpróbáltam kedves lenni vele.

Végül is erről a fajgyűlöletről csak Daren tehet és a pszichopata döntései…

Értetlenül nézett rám. Miért is keresne valaki bebörtönzött vámpírokat.

- Annyit tudok, amennyit hallottam az őröktől. A második emeleten, ahova nem tudom, hogy kell eljutni, állítólag van egy ajtó, ami a börtönökhöz vezet. De több mint 700 van, nem biztos, hogy megtalálod, akit keresel – nyögött egyet, biztosan fájdalmai lehettek… - Te ki vagy? – kérdezte, gondolom, hogy kicsit megnyugodjunk mind a ketten.

- A nevem Annie. És egy Aedrien nevű vámpír miatt vagyok itt, aki állati vért iszik, ezért Daren meg akarja ölni. – rossz volt ezeket kimondani. Még soha nem szedtem össze idáig ezeket, a gondolatokat magamban…

- Én Nate vagyok. Daren azért rázatott be ide, mert lemészároltam párat az őrei közül. Nem szereti a lázadásokat…

Hirtelen minden világos lett. Tudtam, hogy kell Aedrient kihoznom. Lázadást kell szítanom. Meg kell győznöm mindenkit, vagy sokakat, hogy ne nyugodjanak bele ebbe az egészbe… Biztosan szabadok akarnak lenni…

- Nate! – közelebb léptem a cellájához – Segítened kell! Lázadást kell csinálnom, hogy feltűnés nélkül kihozhassam azt a vámpírt. Kérlek!

Elmosolyodott. Mintha számított volna erre.

- Egy feltétellel… - mondta, majd állával magára bökött.

- Természetesen. Azt akarom, hogy vége legyen a háborúknak a két fél között. Daren akarja ezt. Csak ő. És persze a csatlósai…

- Mindenki kikerül innen?

- Persze! – vágtam rá gondolkodás nélkül – Csak előtte kihozlak innen. De meg kell ígérned valamit! Most szövetségre lépünk. Segítjük egymást. Mindenben…

Bólintott. Nem tudtam, hogy igazat mond-e, sőt, nem is érdekelt, csak az, hogy segít kijuttatni Aedrient. És ez már bőven elég. Aztán felőlem, azt csinál, amit akar. Csak sikerüljön…

- Jön valaki! – figyelmeztetett.

Sok helyre nem tudtam elbújni, így a kinyíló ajtó mögé húzódtam be. Két férfi lépett be az ajtón. Egyikük ismerős volt. Ő volt a téren. Ha jól emlékszem Alexnek hívták. A másikat viszont még nem láttam.

- Ma te leszel szolgálatban az árulóknál – mondta az Alex nevű vámpírnak a másik.

- Hol vannak? – kérdezte, majd bedobott valamit az egyik cellába.

- Az alagsorban. Kivételesen…

- Rendben – mondta Alex – Menj csak, majd én elintézem a korcsokat.

Fejével a vérfarkasokra bökött.

A másik kiment. Itt volt a nagy alkalom. Előugrottam az ajtó mögül, neki a vámpír torkának. Könnyedén elintéztem, egy ügyes mozdulattal letéptem róla a fejét. A szemeim biztosan megint olyan kék voltak, mint legutóbb. Meg kellett kicsit állnom, hogy lenyugodjak. Behunytam a szemem. Koncentráltam…

Leszedtem Alex két részre szakadt testének övéről a kulcscsomót, és odasiklottam Nate cellájához. A második próbálkozásomra sikerült kinyitni. Bementem az alig pár négyzetméteres helyiségbe, és neki álltam letépni a láncokat Nate végtagjairól. Az utolsót már nem akartam én leszedni róla. Kimentem, tisztes távolságot akartam tartani. Nem bízhattam meg benne százszázalékosan…