IV. FEJEZET: GYILKOS SZAVAK

Egész éjjel az ablakom előtt feküdtem, és gondolkodtam, vagy is csak próbáltam. Nem tudtam dűlőre jutni, mit is tegyek pontosan…

Lentről hallottam Alaric hangját, hogy indulunk. Lesiklottam az emeletről.

Mind a négyük arcáról lerítt az aggodalom, az egymás iránt érzett félelem, és a tudatlanság. Senki nem tudta, mi vár ránk. Mit tesz velünk Daren. Mit tesz velem, Daren? Ha megtudja, hogy én vagyok az áruló? Én nem mondtam el, hogy láttam őt. Hogy találkoztam vele. Aedriennel…

Fél óra alatt odaértünk. A Tanács egy régi földalatti katonakiképző bázis helyén volt, ami még inkább fokozta rajtunk a rémületet. Pedig egy vámpírnak nem kell sok mindentől félnie. Eddig azt hittem, a legnagyobb ellenségem a Nap… ennél nagyobbat még soha nem tévedtem…

Megálltunk a hatalmas, különféle mintájú kovácsoltvas kapu előtt, és vártunk. Két egyforma ruhájú, csuklyás alak lépett ki elénk.

- Legyetek üdvözölve nálunk! – mondta az alacsonyabb, és meghajolt. Ez valamiféle Vámpírtanácsbeli szokás lehetett…

Alaric biccentett, és ezzel tudatta is, hogy sietünk. Rögtön kinyílt előttünk a kapu. Volt egy olyan érzésem, hogy el kell futom. Még mielőtt nem késő. Még mielőtt rá nem jön valaki, hogy mit tettem…

Nagy hanggal csapódott be mögöttünk a fekete vaskapu. Innen már nem volt visszaút. Nincs menekvés…

Gyors léptekkel végigmentünk egy ütött-kopott folyosón, majd egy kisebb vasajtóhoz értünk. Kinyílt. Gondolkozni kezdtem, miért választott magának ennyire lepukkant helyet a Vámpírtanács. Nem telt bele sok idő, míg megkaptam a választ a kérdésemre, ugyanis az ajtó mögött cellák voltak. Annyi fény járta csupán át a helyet, amennyit a gyenge gyertyafény adott az egyik sarokból. A cellák nem voltak üresek. Nem mindegyik. Az elsőben egy fekete bőrű férfi volt láncra verve, kifeszítve az apró helyiség négy oldalához. Beleborzongtam. A második üres volt, csak úgy, mint a harmadik. A negyedikben egy nő volt. Halkan motyogott valamit magában, hasonlóan le volt láncolva, mint az a fekete férfi. Elkaptam róla a tekintetem. Az ötödik cellában két férfi volt. Nem voltak kiláncolva, csak egy szakörvszerű dolog volt a nyakukon. Nem néztek ránk. Csak ültek, maguk elé meredve, mintha csak várnának valamire. Mintha csak a halálukra várnának…

Átmentünk a folyosón, és egy faajtón keresztül egy teremben találtuk magunkat.

- Ez a váró – szólalt meg Alaric most először, mióta bejöttük.

- És mire várunk? – kérdezte Ray, majd nekidőlt egy oszlopnak.

- Arra, hogy a mi ügyünk is sorra kerüljön – folytatta. Szavai félelemmel telik voltak. Nehezek…

- Miért voltak azok a cellákban? – bökött az állával Claeton a faajtó felé.

Nagyon örültem, hogy feltette helyettem ezt a kérdést.

- Elrettentésnek – sóhajtotta Alaric.

- Ezt nem igazán értem… - léptem közelebb hozzá – Kiket akarnak elrettenteni?

- Nem kiket, hanem miket… - nézett jó mélyen a szemembe Alaric – Azok, akik ott bent voltak, vérfarkasok. Daren magasabb rendűnek tartja a mi fajtánkat az övékénél. Ő már csak ilyen… - egy gúnyos mosolyt ejtett meg, majd sóhajtott egyet.

A kör alakú terem másik ajtaja kinyílt. Hatalmas fény töltötte be az eddig sötét szobát, ahol vártunk.

- Alaric! – egy ismeretlen hang beszélt a lépcső tetejéről egy nagy székben – Barátom! – mondta, majd felállt.

Alaric közelebb lépett, és mélyen meghajolt.

- Daren – mondta tiszta hangon – Minek köszönhetjük a meghívást?

Úgy beszélt, mintha nem is ugyanarra a helyre jöttünk volna. Meghívás? Inkább ellenkezést nem tűrő parancs…

Daren lassan lesétált a néhol hiányos kőlépcsőről, közben pedig folytatta nyálas és irritáló beszédét:

 - Elkaptam néhány vámpírt, akikről gyanítjuk, hogy az a vérgyalázó, akit keresünk. De nem tudom, melyik az. Talán te ismered valamelyiket.

A hangja tele volt undorral.

- Szívesen segítünk – válaszolta Alaric teljesen nyugodt hangon.

Nem tudtam, hogy csinálja. Hangja nyugodt volt, bár éreztem, hogy fél.

Daren felénk villantotta hegyes szemfogait, majd tapsolt egyet. Három fekete köpenyes férfi jött be a lépcsős emelvény mögül. Mindegyikük egy-egy másik vámpírt kísért. Fejük le volt takarva egy zsákkal.

Megálltak egymás mellett, és térdre kényszeríttették a három vámpírt.

- Vegyétek le az elsőről! – adta ki a parancsot.

Letépték a barnás zsákot a férfi fejéről. Arcáról fájdalom árulkodott.

- Alaric, mondd, felismered ezt? – bökött rá a fejével a földön térdelő vámpírra.

- Nem – mondta – Sajnálom, de nem ismerem.

- Vidd vissza! – kiáltott rá a csuklyásra Daren – a másikról is!

A második szolga szó nélkül levette a zsákot a vámpír fejéről. Tágra nyílt szemekkel nézett valakit vagy valamit a tömegben.

Alaric jó alaposan szemügyre vette:

- A neve, Sam – mondta bizakodó hangon – Pár évtizede találkoztam vele.

Daren arcáról lefagyott az eddigi gonosz vigyor. Nem számított arra, hogy felismerünk bárkit is.

- Ez… remek! És nem lehet ő, akit keresek? Biztos vagy benne? – mérgesebben beszélt.

Alaric aprót bólintott.

- Engedd el! – hallatszott a dühvel teli parancs.

A vámpírt eloldozta a férfi, majd kivezette a Tárgyalóteremből. De még nem volt vége. Még volt egy. Csak remélni tudtam, hogy Alaric őt is felismeri. És akkor ő is elmehet…

- A harmadikat!

Leszedték róla is. Nem akartam hinni a szememnek. Tudtam, hogy Alaric nem fogja felismerni. Innen nagyon kevesen ismerhetik fel. Talán senki. Kivéve egy valakit. Engem…

Aedrien volt. Megtalálták. És mivel Alaric nem ismeri, meg fogják őt ölni… ezt nem hagyhattam… Őt nem!

- Ismered? – szegezte neki Daren az utolsó kérdést.

Alaric alaposan szemügyre vette, majd válaszolt:

- Nem, még soha nem láttam.

Elégedett mosoly lett úrrá nem éppen kedves házigazdánk arcán.

- Vezesd el!

A szolga felrángatta őt a padlóról, majd elindult vele kifelé.

- Ne! Várj! Én ismerem! – csattant ki belőlem eszeveszettül…

Nem érdekelt a következménye, de tudtam, hogy meg kell tennem. Nem hagyhattam meghalni…