VI. FEJEZET: BIZALOM

Nate kissé gyenge volt, de kikászálódott a cellából. Vett egy mély és erőteljes levegőt, majd nekitámaszkodott a falnak.

- Erőre van szükségem – mondta, majd behunyta a szemét.

Pislogtam kettőt.

- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? Nem tudom, meddig van időm, érted?

- Sajnálom.

- Mire van szükséged, hogy visszanyerd az erőd? – kérdeztem, de tudtam, hogy nem pihenésre. Biztosan valami sokkal rosszabbra…

- Ahhoz, hogy legyen elég erőm átváltozni, ahhoz ennem kell.

Féltem megkérdezni:

- Mit kell enned?

- Embert… - mondta, majd kinyitotta a szemét. Biztosan kíváncsi volt az arcomra…

- És nem mondanád meg, hogy még is honnan szerezzek neked embert?

Elmosolyodott.

- Daren „éléskamrájából”.

Ezt biztosan viccesnek szánta, ugyanis felfelé gördült a szája, miközben beszélt…

- Van Darennek egy éléskamrája? Emberekkel? – nem akartam elhinni – Emberek vannak idelent?

Bólintott.

- A legalsó szintek egyikén. De oda lehetetlenség bejutni.

Apró mosolyt ejtettem meg.

- Semmi sem lehetetlen… - bizakodó szemmel néztem rá, hátha elhiszi.

- Akkor belevágunk? – kiegyenesedett, majd vett még egy mély levegőt.

Odanyújtottam neki a kezem. Még soha nem fogtam kezet vérfarkassal. És még szövetséget sem kötöttem sokat velük, de ha jobban belegondolok, nem is olyan vészes, mint ahogy előadják. És egyébként is. Mindent el kell egyszer kezdeni. Mind egy milyen későn…

Kisurrantunk a befelé vezető ajtón. Mindig egy lépéssel Nate előtt jártam. Talán jobban éreztem magam, hogy én mutatom az utat, és hogy nem rá kell szabadkoznom. Én irányítottam, és ez egyelőre, így jó is volt. Meg kellett tartanom ezt a felállást. Így voltam a legnagyobb biztonságban…

- Itt kell lemenni – súgta a fülembe az egyik sötét folyosó mellett – Azt hiszem, erre vannak az emberek.

Bólintottam neki. Behunytam a szemem. Koncentrálni kezdtem. Hallani akartam, hogy valóban vannak-e lent, vagy nincsenek. Apró, halk dobbanásokat hallottam, mint legutóbbi vadászatunkon.

- Itt vannak – mondtam, de a szemem nem nyitottam ki. Tovább hallgatóztam – Négy vámpír van odalent, legalább is ennyit hallok…

Nem voltam biztos, hogy hányan lehetnek, de nem akartam a véletlenre bízni. Végül is szinte egyedül vagyok. És egy-két vámpírt nem nagydolog elintézni, de talán már több lehet, hogy egyszerre kifogna rajtam. És Nate segítségére sem nagyon számíthatok, mivel nincs arra ereje, hogy átváltozzon. És lássuk be, nem veszem nagy hasznát, ha nem farkas…

- Le kell mennünk! – bökött oldalba, ami megszakította gondolatmenetemet.

- Rendben. Akkor mondom a tervet! – felé fordultam, és keresni kezdtem a tekintetét, hogy biztosan figyeljen mindenre, amit mondok, ne felejtsen el semmit se – Én megyek elől! Ha intek, akkor gyere utánam. Csak akkor! Nem biztos, hogy csak négyen vannak, tehát, kettőt el kell intézned neked is és nekem is. Mindezt halkan. Ha ezzel végeztünk, akkor teszed, amit kell, és megyünk. Én a vámpírokhoz, te meg kihozod a vérfarkasokat. Hányan vannak itt körülbelül? – tereltem el a szót kicsit másfelé.

- Fogalmam sincs, de vannak elegen…

- Jól van. Szóval? Minden világos?

- Mint a Nap, hölgyem! – kezét a homlokához emelte, és megfeszítette csupasz felsőtestét.

Bólintottam, ezzel jelezve, hogy mehetünk, és eltűntem mellőle.

Sötét volt a folyosón. Semmiféle gyertya nem világított, egyetlen fényforrás a lefelé vezető lépcsők utáni ajtó mögül jött. Ezért hallottam ennyire nehezen, hogy hányan vannak az őrök. Ajtó volt előttünk.

Az egyik apró résen benéztem. Öten voltak. Ketten az ajtó mellett, hárman pedig a másik falnál. Intettem, hogy jöhet utánam. Eddig minden rendben ment. Nate mellém szökkent, kicsit nehezebb és kevésbe kecses mozdulattal, mint én szoktam, de hát ő már csak vérfarkas…

Belenéztem a szemébe. Felemelte a kezét, hogy minden rendben, majd az ajtóra tettem az én kezeim. Ő hasonlóan tett.

Suttogni kezdtem, alig hallhatóan beszéltem:

- Egy, kettő… - jobban megnyomtuk az ajtót - …HÁROM!

Kilöktük a helyéből az ajtókeretet is. A halk belépőnknek lőttek, de már nem is tudtam ezzel foglalkozni. Jelenleg azaz öt vámpír volt a szemem előtt, akiket meg kellene ölnöm.

A szemeim elkékültek. Felemeltem fogaimról ajkaim, és határozottan fújni kezdtem rájuk. Lejjebb ereszkedtem, és támadóállásba helyezkedtem. Ketten kétfelől indultak nekem. Fel-feltűnögettek, megpróbáltak elkapni. Rávetettem magam az egyikre. Fogaim úgy hatoltak át kemény bőrén, mint kés a vajon. Mélyet haraptam a nyakából, majd egy határozott mozdulattal kitörtem azt. A másik vámpír rám vetette magát. Láttam, hogy Nate küzd maradék hárommal. Ez még az én dolgom volt ezek szerint. Letepert a földre, és a torkomnak ment. De mielőtt még átharaphatta volna a nyakam, hirtelen eltűnt felőlem. Nate egy ügyes húzással leszedte őt rólam, és megölte. A másik hármat is.

Teljesen elképedtem. Nem volt ereje teljében, még is lazán elintézett négy vámpírt. Mi lesz akkor, ha majd képes lesz átváltozni? Hiszen most még arra sem volt ereje, hogy ezt megtegye…

Feltörte az embereket fogva tartó zárat, és belépett. Követtem. Talán jobb, ha ő megy elől…

Ketrecek voltak mindenütt, annyi különbséggel, hogy nem voltak megláncolva az emberek. Náluk erre nem volt szükség…

Nate nem erőltette meg magát nagyon, az első cellához odament, és letépte az elejét. A bent lévő, sarokban kuporgó férfi csak annyit tudott kinyögi, hogy: „Kérem, ne!”, és már rá is vetette magát a hatalmas fekete farkas. Minden tiszta vér volt. Nem tudtam megállni, hogy ne kövessem a példáját. A mellette álló cellához fordultam. A férfi magasabb volt nálam. Félt tőlem. De nem hátrált meg. Olyan közel állt a vas ketrec oldalához, amennyire csak tudott.

Megfogtam a cella falát, és egy könnyed mozdulattal leszedtem a többi részétől. Közelebb léptem az emberhez, aki még mindig nem mozdult. Nem értettem, miért nem teszi, de ha jobban belegondoltam, nem is érdekelt. Nekiestem a torkának. Oda haraptam, ahol a legintenzívebb volt a vér. Eltaláltam az ütőerét.

Meghaltak mind a ketten. Nate teljesen feltöltődött, és én is éreztem, hogy sokkal jobban vagyok. Megnyugodtam. Kevésbé voltam feszült. Megtöröltem a szám, és odafordultam Natehez.

- Jobban vagy? – kérdeztem kissé gúnyos hangsúllyal.

Nem válaszolt, csak elmosolyodott. Ezt igennek vettem.

- Mehetünk? – szólt végre pár másodperc múlva.

Aprót bólintottam, majd elindultam.

Felszaladtunk a lépcsőn és megálltam a lépcsőforduló utáni sarokban. Hallgatóztam. Semmi. Nem hallottam semmit. Intettem a mögöttem bámészkodó Natenek, hogy kövessen, és gyorsabbra vettem a tempót.

Felmentünk a legfelső emeletek egyikére. Nagy szerencsénk volt, mert senkivel nem találkoztunk, míg felértünk.

Megállt. Három ajtó is nyílt arról a folyosóról, ahol álltunk.

- Érzel valamit? – kérdeztem aggodalmas hangon, ugyan is én nem hallottam és nem is éreztem semmit.

- Jobbra! – mondta – Jobbra kell mennünk. Ott vannak a vámpírjaid.

Állával arra bökött, ahova be akart menni. Elképedtem. Mennyire képes, ha már nem gyenge… én nem is gondolkodtam volna, hogy hova megyek be. Mindenhova benyitok, és majd csak megtalálom, amit akarok…

Még mindig nem hallottam semmit sem. Pedig már tényleg minden erőmmel koncentráltam.

- Nem érzed, ugye? – nézett rám megértő tekintettel, mikor felfedezte rajtam a kétségbeesés legapróbb nyomait.

Megráztam a fejem.

- Ezt nem értem. Soha nem fordult még ilyen elő velem…

- Ez Daren műve. Egy olyan anyaggal van tele a levegő, ami meggátolja a vámpírok szaglását. De természetesen arra nem számított, hogy vérfarkas valaha is eljut ide, szóval, ez rám nem hat… - kuncogott. Biztosan jó érzéssel töltötte el, hogy túljárt Daren eszén…

- Menjünk be – mondtam kissé elhaló hangon.

Nagyobb mosolyra nyitotta a száját.

Kinyitottam az ajtót. Furcsa kattogást hallottam mindenfelől. Szinte zavarta a fülem. Kellemetlenül éreztem magam.

- Ez mi? – a fülemre tapasztottam a kezem.

Nate értetlenül nézett rám.

- Még is micsoda?

Most már mindent értettem. Ez a z egész csak azért van, ha valami idegen vámpír idetévedne, vagy csak valaki meg akarna szökni. Nem bírja ezt a hangot. És nem működnek rendesen a képességei sem… Így nincs sok esélye senkivel szemben.

- Jól érzed magad? – aggodalom tört elő belőle.

- Persze – mondtam, de nem is figyeltem oda, hogy mit kérdez.

Koncentrálni próbáltam. Keresni Aedrient. Hallani valami hangot, érezni valami szagot, de nem ment… semmi…

- Én tudom, hol van – a szemei nem mozogtak. Egy irányba nézett.

Vártam. Biztosra akartam menni. Hogy biztosan megtalálja.

- Azt hiszem, hogy itt kell felmennünk – mutatott az egyik irányba.

Mögötte mentem. Nem vette nagy hasznom. Ha ő nincs itt, akkor most ki tudja, mi lett volna…

- Ő az? – kérdezte, miután kicsivel később megállt.

Benéztem a cellába, ami előtt megálltunk. Egy agyongyötört test feküdt benne a földhöz láncolva. Éreztem, hogy megdobban a szívem – pedig nem is dobog – és oda akartam rohanni hozzá, de Nate visszatartott a kezeivel.

- Várj! – mondta – Bárhol lehetnek őrök.

Közrenéztem, ugyanis a jól bevált hallgatózásom most nem ért sokat… Senkit nem láttam. De oda akartam menni hozzá. Minden porcikám ezt kívánta. Csak ezt az egyetlen dolgot… oda menni Aedrienhez…