VII. FEJEZET: VÉRREL ÖLNI, VÉRREL MENTENI

Nem érdekelt semmit. Odamentem a cellához. Két kezemmel megmarkoltam a rácsot, és teljes erőmből elkezdtem szétfeszíteni. Nem történt semmi. A rács alig-alig mozgott valamit.

Ordítani akartam. Ez s valami nem csak az érzékelésem vette el, hanem az erőm egy részét is.

Nate finoman arrébb tolt a rácsoktól, hogy segítsen. Nagyon meg sem kellett magát erőltetnie, széthúzott két rácsot. Amennyire gyorsan csak tudtam, beugrottam a cellába. Aedrien a földön hevert. Mozdulatlanul. Nagyon nehezen tudtam visszafogni magam, hogy minden maradandó erőmet beleadva szétzúzzak valamit. Ökölbe szorult a kezem. Mélyeket lélegeztem, hátha attól megnyugszom, de nem így történt…

Lehajoltam hozzá, és elkezdtem leszaggatni róla a láncokat – nem túl sok sikerrel – amik földre kényszeríttették.

- Had segítsek – Nate rátette hatalmas kezeit a vállamra, miután megelégelte az erőlködésem.

Nem volt könnyű, de arrább álltam az útból.

Könnyedén leszedte Aedrien végtagjairól a láncokat, majd felemelte őt a földről. Nem volt magánál. Testén sebek éktelenkedtek, arca fájdalomról árulkodott.

A dühtől valamiféle hányinger kerülgetett. Meg akartam ölni valakit… letépni a fejét.

- Nyugodj meg, Annie! – kicsit szigorúbbra emelte a hangját – Ne fogyaszd az erődet. Még ki is kell hoznunk a többieket, és ki is kell jutnunk valahogyan.

Láttam rajta, hogy gondterhelt. Fél… ahogyan én is.

- Hogy tudjuk magához téríteni? – kérdeztem valamit, hogy eltereljem a figyelmét a valóságról.

- Ki kell innen vinni. Minél messzebbre ettől a helytől. Talán vissza tudunk valahogy menni az emberekhez… - gondolkozni kezdett – Vért kell innia…

- Az, ki van zárva! – csattantam fel – Ő nem ihat embervért! Ellenkezik mindennel, amit jónak gondol…

Nate teljesen elvörösödött a dühtől:

- Ha nem iszik vért, akkor viszont meghal! Érted?

Leszegtem a fejem. Nem akartam, hogy ezt tegyük vele. Eszembe jutott, miről is beszéltünk, amikor először találkoztunk az erdőben. Mennyire hitt abban, hogy meg tud változni. Hogy ő neki nem kell szörnynek lennie. És én most vegyem el tőle ezt az álmot? Nem lehet. Nem tehetem… Ő e nélkül nem fog tudni élni. Ha embereket kell ölnie, akkor megöli a bűntudat… nem tehetem ezt vele… Én nem!

- Csak vigyük ki innen! – komolyan beszéltem, ellenkezést nem tűrően.

Nate is megértette ezt, és nem kezdett velem ellenkezni. Ezért nagyon hálás voltam neki…

Elindultunk. Éreztem, hogy egyre nehezebben tudok futni. Nehezemre esett a mozgás.

Nate megállt. Észrevette, hogy valami nincs rendben.

- Jól vagy? – teljesen pánikba esett. Talán még nálam is jobban.

Le kellett ülnöm. Állni sem bírtam már. Minden erő kiment a lábaimból. Szorulni kezdett a torkom, mint eddig még soha. Mintha nem ittam volna egy hétig semmi vért…

Köhögni kezdtem. A torkomhoz kaptam. Megpróbáltam levegőt venni, hátha megnyugszom, de nem tudtam levegőt venni magamhoz.

Nate letette Aedrient a földre, és segíteni próbált.

- Annie! – rátette a kezeit a vállamra.

Nem tudtam megszólalni. Minden annyira nehéz lett. Már a szemem sem tudtam nyitva tartani.

- Kérlek! Annie! – Nate felemelt a földről. A karjaiban voltam. Éreztem meleg testét, ahogy magához szorított – Még egy kicsit bírd ki! Gyerünk!

Minden hang elhalványult. A testem minden porcikája elengedett. Semmit nem éreztem…

Kinyitottam a szemem. Nate érdeklődő arca tekintett vissza rám. Alig láttam valamit, annyira sötét volt minden. Megint a torkom kezdtem mardosni. Kevésbé égetett, mint az előbb. Emlékek kezdtek rámtörni. Láttam Aedrient, ahogy a cellájában fekszik, láttam, ahogy Nate felemeli őt a földről. Láttam az arcát. Éreztem a teste melegét. Minden tisztává vált a szemem előtt.

- Hol vagyok? – ez volt az első kérdés, amit ki tudtam nyögni.

Nate hangosan kifújta a levegőt. Megkönnyebbült.

- Mire emlékszel? – kérdezte figyelmen kívül hagyva az én kérdésemet.

- Mindenre… azt hiszem – mondtam, és a fejemhez kaptam – Hol vagyok? Hol van Aedrien?

Nate kissé visszahúzódott tőlem. Láttam rajta, hogy valami bántja, de erre nem tudtam most erre koncentrálni. Aedrient akartam! Látni, hogy jól van-e… Meggyőződni arról, hogy minden rendben van vele.

- Pihen – fejével a szemben lévő sarokra mutatott – Adtam neki vért, és most pihen, hogy visszanyerje az erejét.

Tágra nyíltak a szemeim. Nem tudtam, hogy jól értettem-e. Vért adott neki? De hiszen itt nincs állat vér… sehol…

- Mit adtál neki? – visszatért belém a szorongás.

- Vérfarkas vért… - teljesen ledöbbentem.

- Honnan vettél vérfarkas vért? Hiszen, ha megharapunk egy farkast, a meghal…

Nehéz volt neki beszélni, leolvastam az arcáról.

- Megöltem egyet. Megvártam, míg átváltozik, és megöltem – behunyta a szemeit – a vérfarkasok vérétől nem halnak meg a vámpírok. Nem csillapítja a vérszomjat, de erőt ad. Szóval, ha jobban belegondolunk, nincs semmi értelme innotok. Nincs is jó íze…

Egyre érthetetlenebbül néztem rá.

- Miért csináltad? Miért mentetted meg Aedrient?

Nyelt egyet:

- Azért, mert ő fontos neked. És nekem pedig te vagy fontos. Ha meghalt volna, az neked rossz, és nem akarom ezt neked…

Nem akartam elhinni, amit mond.

- Nekem mit adtál? – kérdeztem tovább érdeklődve.

Kicsit gondolkozott rajta, hogy mondja el, majd válaszolt:

- Az legyen neked mind egy. De tényleg.

Úgy gondoltam, hogy ráhagyom, mert az a fontos, hogy jól vagyunk. Megmentette az életünk. Aedrienét és az enyémet.

- Nate… - nyögtem fel kis idő múlva – Köszönöm…

Mélyen a szemembe nézett. Elmosolyodott.

- Nincs mit megköszönnöd, Annie. Azért tettem, mert jónak éreztem.

Halk mocorgásra lettem figyelmes Aedrien felől. Nem tudtam elég gyorsan mozogni, de feltápászkodtam a helyemről, és odaugrottam mellé.

- Aedrien! Héj! Hallasz engem? – reménnyel telve meredtem le rá a földre.

Kinyitotta a szemét. Megkönnyebbültem. Jól van. Sikerült…

- Annie?! – mondta teljesen megdöbbenve – Még is hogy kerülsz te ide?

- Hogy érzed magad? – kérdezte Nate megelőzve engem.

Aedrien most vette csak jobban szemügyre őt. Nem tudom, mennyire lehetett gyenge, de felugrott a helyéről, és támadóállásba állt. Elindultam felé, hogy megállítsam, de Nate leintett. Nem biztos, hogy jól tettem, de nem csináltam semmit. Érdeklődve álltam és vártam, mi lesz Aedrien következő lépése.

Felemelte fehér fogai elől a száját, apróhörgések jöttek fel a mellkasából. A szemei teljesen elkékültek, mint nekem szoktak.

- Ki vagy te? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel a fogai mögül.

- A nevem Nate – válaszolt teljesen nyugodtan.

Aedrient kissé meglepte ez a magabiztosság. Értetlenkedve meredt rám. Válaszokat akart, láttam rajta.

Örültem, hogy én mondhatok el neki mindent.

- Nate vérfarkas. Ő mentett meg minket. Daren vámpírokra mérgező gázokat vezetett be a kamrákba és a folyosókra. Ez mond a kettőnket teljesen legyengített, ő pedig vért szervett nekünk. Megmentette az életünket.

Aedrien teljesen elsápadt:

- Vért?

Még mielőtt megkérdezhette volna, válaszoltam neki:

- Állati vért adott neked. Tudta, hogy nem ölsz embert.

Aedrien megdöbbenve nézett Natere, és kiegyenesedett.

- Milyen vért?

- Farkas vért – válaszolta – Ez nem tesz benned kárt, de segít kicsit visszanyerni az erődet.

Rám nézett, biztosan tudni akarta, hogy biztosan igaz-e.

Aprót bólintottam.

- Menjünk innen! – törte meg Nate a nagy csöndet.

Mind a ketten helyeseltük ezt az ötletet, ezért elindultunk.

- Nate, hol is vagyunk pontosan? – kérdezte Aedrien.

- Valamiféle alagsorban, azt hiszem. De minden régi, földalatti katonabázisba építettek kivezető utakat. A bejáratokon kívül. Szóval csak meg kell keresni.

- És mi lesz a többi farkassal? – kérdeztem értetlenül, és megfogtam a karját – Nem azt mondtad, hogy ki akarod őket hozni minden áron?

Nagy levegőt vett:

- De igen. Ez volt a tervem. De ez most nagyon kockázatos lenne. Ha kijutunk, csapatot szervezek, és akkor megkezdhetjük a felkelést. De ehhez rengeteg harcos kell. Több száz farkas.

- De, Nate! Segítünk. Hiszen megígértem. Azt ígértem, ha segítesz kihozni Aedrient, akkor én is segítek neked a vérfarkasokat megmenteni Darentől.

Lelkiismeret-furdalás gyötört. Nem értettem, miért nem akarja, hogy segítsünk neki. Pedig most itt vagyunk. Bár már biztosan keresik Aedrient, de akkor is… tökéletes alkalom egy felkelésre.

- Feloldozlak ez alól. Nem kell betartanod az ígéretedet – olyan tisztán nézett bele a szemembe, hogy nem mondtam semmit erre. Belenyugodtam.      

- Akkor gyerünk! – mondta Aedrien, aki szemmel láthatóan nagyon kényelmetlenül érezte magát mellettünk…